-8 °C.
Ma reggel.
21,1 kilométer.
Félmaraton.
Nem volt benne semmi rendkívüli.
Hideg volt, ahogy télen hideg szokott lenni.
Olyan hideg, hogy a kilélegzett levegő azonnal ráfagyott a bajuszomra és a szakállamra.
Minden lélegzet nyomot hagyott.
Nem látványosságként, csak tényként.
Így működik a test ebben a hőmérsékletben.
Az elején a test jelez.
Feszül, tiltakozik, kérdez.
Aztán alkalmazkodik.
Nem akarattal, nem elszántságból — hanem mert ez a rendje.
Ahogy a hidegnek az, hogy hideg legyen.
Ahogy a lélegzetnek az, hogy be- és kiáramoljon.
A fagy letisztít. Nem hozzáad, hanem elvesz.
Elveszi a felesleges gondolatokat, a belső zajt, a történeteket. Ami marad, az egyszerű: lépés, lélegzet, mozgás.
Jelenlét.
Részben a Tisza mellett futva látni, hogy a víz sem küzd.
A felszínen jég, alatta áramlás.
Nem siet, nem áll meg.
Teszi a dolgát.
A test is ilyen, ha hagyom.
Tudja az útját.
A félmaraton nem cél volt, csak keret.
Egy időtartam egy táv, amiben lehet csendben lenni.
Nem bizonyítás, nem teljesítmény.
Csak együtt lenni az idővel, a hideggel, a saját határaimmal — harc nélkül.
Valahol útközben megszűnik a számolás.
Nem érdekes a táv, nem érdekes a tempó.
A szakáll merev a jégtől, a lélegzet láthatóvá válik, de belül minden egyszerűsödik.
A test dolgozik, az elme hátralép.
Ez a futás nem arról szólt, hogy erős vagyok. Hanem arról, hogy nem állok ellen annak, ami van.
A hidegnek.
A mozgásnak.
A reggelnek.
És ez elég.
🐺❄️🏃♂️🦿
