Sokat gondolkodom ezen mostanában. Egyre többet. És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább az az érzésem, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogyan az életünket berendeztük.
Megszületünk. Kapunk egy-két év gondtalan gyerekkort, aztán elkezdődik a felkészülés az életre.
Tanulunk húsz, huszonöt évig. Azért, hogy majd dolgozhassunk.
Aztán dolgozunk negyven, negyvenöt éven keresztül.
Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, hazamegyünk, elfáradunk, lefekszünk.
Másnap kezdjük elölről.
Hétfőtől péntekig a hétvégét várjuk.
Januártól a nyári szabadságot.
Évről évre pedig azt a bizonyos napot, amikor végre nyugdíjba mehetünk.
És ha szerencsénk van, ha egyáltalán megérjük, akkor kapunk még öt, tíz, esetleg tizenöt évet, amit végre szabadon élhetünk.
De kérdezem én: EZ VALAMI VICC?
Idén nyáron a Kékkörön, a negyvenfokos hőségben találkoztam egy erősen ittas emberrel, aki értetlenül nézte, hogy mit keresek ott, miért gyalogolok önként ebben az embertelen melegben. Úgy nézett rám, mintha teljesen megháborodtam volna. És talán akkor, abban a pillanatban tényleg én tűntem őrültnek.
De mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a találkozás. Mert ahogy nézem a világot, ahogy nézem magunkat, már nem is vagyok biztos benne, hogy melyikünk értette félre az életet.
Tényleg ezért születünk meg?
Hogy az életünk legszebb, legerősebb, legegészségesebb évtizedeit arra áldozzuk, hogy egyszer majd végre elkezdhessünk élni?
És mi történik, amikor elérkezik az a bizonyos „majd”?
Amikor már nem bírjuk megmászni azt a hegyet, amiről egész életünkben álmodoztunk.
Amikor már nincs erőnk végigjárni azt az utat, amit évtizedek óta tervezgettünk.
Amikor a testünk már nem engedelmeskedik úgy, mint régen.
Amikor az időnk végre lenne, de az egészségünk, az erőnk vagy éppen a társunk már nincs hozzá.
Mert az élet nem garantálja, hogy megérjük a nyugdíjat. És ha megérjük, azt sem garantálja, hogy még képesek leszünk megvalósítani mindazt, amit addig halogattunk.
A „majd” talán az emberiség egyik legnagyobb önbecsapása.
Majd ha lesz időm.
Majd ha több pénzem lesz.
Majd ha a gyerekek felnőnek.
Majd ha kifizettem a házat.
Majd ha nyugdíjas leszek.
Majd. Majd. Majd.
És egyszer csak elfogynak a holnapok.
Nem a munkával van bajom. Dolgozni kell, felelősséget vállalni kell, családot fenntartani kell. Én is ezt teszem, és nem akarok úgy tenni, mintha ezek a kötelességek egyik napról a másikra eltűnhetnének. De azt egyre nehezebben tudom elfogadni, hogy közben az életünket valami távoli, bizonytalan jövőnek rendeljük alá. Mintha a jelen csupán egy hosszú váróterem lenne, ahol türelmesen üldögélünk, amíg végre szólítanak bennünket.
Csakhogy az élet nem a váróterem után kezdődik. Az élet most történik.
Talán ezért is indulok újra és újra útnak. Talán ezért keresem a határaimat, ezért akarok hegyeket mászni, kilométerek ezreit megtenni, néha a lehetetlent is megpróbálni. Nem azért, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Hanem mert nem akarom egyszer, az életem végén azt mondani: mennyi mindent szerettem volna még megtenni, ha lett volna rá időm.
És tudjátok, mi a legfurcsább? Hogy mindezt mi magunk is fenntartjuk. Ezt a végtelen körforgást. A társadalmi elvárásokkal, a megszokásainkkal, a félelmeinkkel, a biztonság utáni vágyunkkal. Felépítünk egy életet, amelyből aztán egész életünkben a szabadulást várjuk.
Egyre erősebben érzem, hogy ebből a gondolkodásból ki akarok lépni. Nem feltétlenül a munkából, nem a felelősségből, hanem abból a hitből, hogy az igazi életemet állandóan későbbre kell halasztanom.
Mert nem akarok hatvanöt vagy hetvenéves koromban arra ébredni, hogy végre szabad vagyok, csak éppen már nem tudok mit kezdeni a szabadságommal.
Nem tudom, mi a megoldás. Tényleg nem. És nem akarok úgy tenni, mintha tudnám. De azt egyre biztosabban érzem, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk.
Mert ha az életünk nagy részét azzal töltjük, hogy egyszer majd élhessünk, akkor mikor élünk valójában?
És ha holnap véget érne minden, vajon azt mondanánk, hogy éltünk?
Vagy csak azt, hogy készültünk rá?
🐺 Az Út Magányos Farkasa



