Szung Szán zen mester egyik sokat idézett konganja valahogy így kérdez: „Az egész világegyetem lángokban áll. Milyen szamádhiban tudsz úgy maradni, hogy ne égj meg?” Egy másik tanításában pedig, amikor azt kérdezték tőle, hová lehet elbújni, amikor a világ széthullik körülöttünk, mindössze ennyit válaszolt: „Bújj az Út alá.” Elsőre talán különös válasz. Hiszen hogyan lehet elbújni az Út alá? És egyáltalán: hogyan lehet nem megégni, amikor minden körülöttünk lángol? Mint minden jó kongan, ez sem logikus választ vár. Nem azt kérdezi, hol található a legbiztonságosabb hely. Sokkal inkább azt: van-e benned olyan hely, ahová a tűz már nem ér el? Szavakkal nem is lehet válaszolni rá.
Amikor még a Kékkörön gyalogoltam, ezt a kérdést valószínűleg egészen másképpen értettem volna. Akkor az Út valóban ott volt a lábam alatt. Reggel felkeltem, összepakoltam, vállamra vettem a hátizsákot, és elindultam. Nem kellett azon gondolkodnom, mi a dolgom aznap: menni kellett. A világ hihetetlenül egyszerűvé vált. Egyik jelzéstől a másikig, egyik pecséttől a következőig, egyik lépéstől a másikig. Ha fájt valamim, mentem. Ha meleg volt, mentem. Ha esett, mentem. Ha fáradt voltam, akkor is mentem. A több mint két és fél ezer kilométer alatt lassan lehullott rólam rengeteg minden, amit a hétköznapi életben fontosnak gondolunk. Maradt az út, a test, a lélegzet és a következő lépés.
Most viszont már itthon vagyok. A Kékkör véget ért, a hátizsák lekerült a vállamról, a túrabotok a helyükre kerültek, és már nem kell reggelente azt keresnem, merre visz tovább a kék jelzés. És talán éppen most kezdem igazán érteni, milyen kegyetlenül pontos Szung Szán kérdése. Mert amíg az ember egy valódi ösvényen jár, könnyű azt mondani, hogy az Úton van. Sokkal nehezebb akkor, amikor nincs felfestett jelzés a következő fán. Amikor visszatérnek a hétköznapok, a munka, az emberi kapcsolatok, a konfliktusok, az elvárások, a hírek, a vélemények és az a rengeteg zaj, amelyből negyvenkilenc napra szinte teljesen kiléptem. Talán nem is az volt az igazi próba, hogy végig tudom-e járni a Kékkört. Hanem az, hogy meg tudom-e tartani az Utat akkor is, amikor már nem vagyok rajta.
Mert a világ lángolása sem feltétlenül valami hatalmas világkatasztrófát jelent. Sokszor egészen hétköznapi tüzek égetnek bennünket. Egy sértő mondat. Egy igazságtalanság. Egy rosszindulatú komment. Valaki véleménye rólunk. Egy konfliktus, amelyet újra és újra lejátszunk magunkban. A félelem attól, hogy mi lesz holnap. A vágy, hogy igazunk legyen. A ragaszkodás ahhoz, hogy mások olyannak lássanak bennünket, amilyennek látni szeretnénk magunkat. A harag, az irigység, a sértettség, a büszkeség. Ezekből a kis lángokból néha pillanatok alatt egész erdőtüzet csinál az elménk. És mire észrevesszük, már nem az történik, ami valóban történt, hanem az, amit századszor is elmeséltünk magunknak róla.
A Kékkörön sokszor tapasztaltam meg ennek az ellenkezőjét. Lehetett előttem még ötven kilométer, fájhatott a lábam, lehetett harmincnégy fok, jöhetett egy végtelennek tűnő töltés vagy egy újabb emelkedő, de valójában mindig csak egyetlen lépéssel kellett foglalkoznom. Nem ötven kilométert kellett megtennem. Egy lépést kellett megtennem. Aztán még egyet. Aztán még egyet. Ha pedig az elmém elkezdett előreszaladni, és már azzal foglalkozott, hogy mi lesz este, holnap vagy három nap múlva, akkor a valóság mindig visszahívott: itt vagy. Most. Menj. Talán ez volt az egyik legfontosabb tanítás, amit az Út adott nekem, és most, itthon sokkal nehezebb gyakorolni, mint odakint.
Mert itt már nincs előttem egy kék sáv, amely megmondja, merre forduljak. Nincs napi ötvenhárom kilométeres feladat. Nincs egyértelmű célpont a térképen. Itt sokkal könnyebb elveszni úgy, hogy közben egyetlen métert sem mozdulok. Elveszni a saját gondolataimban, véleményeimben, terveimben, sérelmeimben és történeteimben. És talán éppen ezért fontosabb most az Út, mint amikor fizikailag rajta jártam. Mert akkor az Út hordozott engem. Most nekem kell hordoznom az Utat.
„Bújj az Út alá.”
Ezt ma már nem úgy értem, hogy menekülj el a világ elől. Éppen ellenkezőleg. Ne menekülj sehová. Ne próbálj olyan helyet találni, ahol nincs tűz. Ne várd, hogy egyszer majd minden ember megért, minden konfliktus megszűnik, minden probléma rendeződik, és végre nyugodtan élhetsz. Valószínűleg ilyen hely nincs. A világ mindig lángolt valahol, és mindig lángolni fog. Az élet természete a változás, a bizonytalanság, a veszteség, a találkozás és az elválás. Ha a békénk feltétele az, hogy odakint minden rendben legyen, akkor soha nem leszünk békében.
Talán a kongan éppen ezt fordítja meg. Nem azt kérdezi, hogyan oltod el a világot, hanem azt, hogyan nem égsz meg benne. Hogyan maradsz jelen akkor is, amikor körülötted minden bizonytalanná válik? Hogyan tudsz úgy találkozni a haraggal, hogy nem válsz haraggá? Hogyan tudsz találkozni a félelemmel anélkül, hogy a félelem vezessen? Hogyan tudsz meghallani egy sértő mondatot anélkül, hogy napokig cipelnéd magaddal? Hogyan tudsz elveszíteni valamit úgy, hogy közben nem veszíted el önmagadat is?
És talán nincs erre valamilyen nagy, misztikus válasz. Talán ugyanaz a válasz, amit közel három és fél milliószor gyakoroltam a Kékkörön.
A következő lépés.
Csak most már nem feltétlenül gyalog kell megtennem.
Lehet egy beszélgetés. Egy döntés. Egy hallgatás. Egy kimondott mondat. Egy elengedett sértettség. Egy kutyaséta. Egy munkanap. Egy reggel, amikor egyszerűen felkelek, és teszem azt, amit éppen tenni kell. Az Út nem ért véget akkor, amikor hazaértem. Csak eltűntek róla a turistajelzések.
Talán ezért is olyan erős számomra most Szung Szán kérdése. Amíg úton voltam, azt gondolhattam, hogy keresek valamit. Egy választ, egy határt, önmagamat, talán valamiféle csendet. Most egyre inkább azt érzem, hogy az Út nem adott választ ezekre. Valami sokkal érdekesebbet tett: elvette egy időre a kérdések jelentős részét. Amikor egész nap mész, lélegzel, eszel, iszol és figyeled a következő jelzést, egyszer csak kiderül, milyen kevés dolog szükséges ahhoz, hogy teljes legyen egy nap. És amikor hazatérsz, döbbensz rá igazán, mennyi fölösleges tüzet gyújtunk magunk körül.
A kongan azonban továbbra is ott marad előttem:
Az egész világegyetem lángokban áll. Hol van az a hely, ahol nem égsz meg?
Nem tudom, hogy erre lehet-e egyszer s mindenkorra válaszolni. Talán nem is kell. Talán elég újra és újra feltenni a kérdést, amikor érzem, hogy körülöttem vagy bennem kezd fellobbanni a tűz.
És ilyenkor eszembe jut Szung Szán válasza:
„Bújj az Út alá.”
Én pedig most már tudom, hogy ehhez nem feltétlen kell hátizsákot vennem a vállamra.
Nem feltétlenül kell elindulnom még kétezer-hatszáz kilométerre.
Nem feltétlenül kell hegy.
Nem feltétlenül kell erdő.
Nem feltétlenül kell kék jelzés.
Mert ha az Út csak addig létezett, amíg gyalogoltam rajta, akkor valójában soha nem találtam meg.
Ha viszont hazahoztam magammal, akkor talán még mindig rajta járok.
Csak most sokkal nehezebb észrevenni.
És talán még nehezebb járni rajta.
🐺
