Kaptam nemrég egy kommentet az egyik bejegyzésem alá. A hozzászólónak láthatóan nem tetszett, amit csináltam, és feltette a kérdést: de mégis mennyire volt hasznos ez az egész? Visszakérdeztem, mert tényleg érdekelt: mit jelent az, hogy hasznos? Kinek hasznos? Mihez képest hasznos? Milyen mércével mérjük? Mert ami nekem hasznos, lehet, hogy neked teljesen értelmetlen. Ami az egyik embernek előny, a másiknak hátrány. Ami az egyik országnak hasznos, lehet, hogy egy másiknak káros. Ami az embernek hasznos, az lehet, hogy közben egy állatnak, egy erdőnek vagy éppen az egész természetnek árt. Minél tovább gondolkodom rajta, annál kevésbé hiszek abban, hogy létezik valamiféle egyetemes mérleg, amelyen minden emberi cselekedetet le lehet mérni, és a végén kigyullad egy zöld lámpa: HASZNOS.
A beszélgetés aztán elment abba az irányba, hogy vajon olcsóbb lett-e a benzin attól, hogy végigjártam a Kékkört. Sikerült-e felhívnom valamelyik döntéshozó figyelmét arra, hogy mekkora szárazság van Magyarországon, és tettem-e valamit azért, hogy ezt megoldják. Nyilván nem. Ahogy attól sem lesz olcsóbb a kenyér, hogy valaki lefut egy maratont. Nem nő a GDP attól, hogy valaki felmászik egy hegyre. Nem lesz kisebb az infláció attól, hogy valaki végigjárja a Caminót. Egy verset sem azért írunk, hogy csökkenjen tőle az üzemanyag ára, egy festményt sem azért festenek, hogy több legyen a csapadék, és egy naplementétől sem lesz magasabb a fizetésünk. Ha kizárólag ilyen értelemben mérjük a hasznosságot, akkor az emberi élet legszebb dolgai közül meglepően sokat ki kellene dobnunk mint teljesen fölöslegeset.
És talán éppen itt kezd érdekes lenni a kérdés. Kell-e egyáltalán mindennek hasznosnak lennie? Kell-e minden megtett kilométernek termelnie valamit? Kell-e minden órának gazdasági vagy társadalmi eredményt felmutatnia? Kell-e igazolnunk, hogy egy álomnak mi volt a kézzelfogható hozama? Mert ha igen, akkor lassan az egész életünket egy Excel-táblázattá változtatjuk, amelyben minden tettünk mellé oda kell írni a megtérülési mutatót. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy miközben elképesztően hatékonyan élünk, valahogy elfelejtettünk élni.
Én 49 napon keresztül gyalogoltam. 2597 kilométert. Átlagosan napi 53 kilométert, pihenőnap nélkül. Nem azért, hogy olcsóbb legyen a benzin. Nem azért, hogy megoldjam Magyarország vízgazdálkodását. Nem azért, hogy megváltsam a világot.
Azért indultam el, mert volt egy álmom, és meg akartam nézni, meddig képes elmenni egy teljesen hétköznapi ember, ha egyszer valóban eldönt valamit. Nem vagyok élsportoló. Nincsenek különleges képességeim. Nem születtem emberfeletti akaraterővel. Ugyanúgy elfáradok, ugyanúgy fáj, ugyanúgy félek, ugyanúgy vannak rossz napjaim, mint bárki másnak. És talán éppen ezért tartottam fontosnak megmutatni, hogy az emberi teljesítőképesség határa sokszor nem ott van, ahol előre meghúzzuk magunknak. Sokszor jóval messzebb.
Ha akár csak néhány ember nézte ezt az utat, és közben arra gondolt, hogy „ha ez a fickó meg tudott tenni ma ötven kilométert, akkor én talán meg tudom tenni azt az egy dolgot, amit évek óta halogatok”, akkor számomra már volt értelme. Nem kell mindenkinek Kékkört járnia. Nem kell 2597 kilométert gyalogolnia. Lehet az első öt kilométer. Egy rég halogatott döntés. Egy újrakezdett tanulás. Egy telefonhívás. Egy edzés. Egy kibékülés. Egy mondat, amit évek óta nem mertünk kimondani. Néha egy ember teljesítménye nem azért hasznos, mert közvetlenül megváltoztatja a világot, hanem azért, mert valaki másban megváltoztatja azt, hogy mit tart lehetségesnek.
De volt ennek az útnak egy másik célja is. Talán számomra még fontosabb, mint maga a teljesítmény. Három és fél millió lépésen keresztül beszéltem az árkok betemetéséről. Arról, hogy ebben az országban lassan megtanultuk egymást ellenségként nézni csak azért, mert valamiben mást gondolunk. Oldalakban, táborokban, címkékben gondolkodunk. Egyre könnyebben mondjuk ki valakiről, hogy „ők”, és egyre nehezebben azt, hogy „mi”. Pedig ugyanazokon az utakon járunk. Ugyanabban a hőségben izzadunk. Ugyanazt az esőt várjuk. Ugyanazokban a boltokban állunk sorba. Ugyanazért az országért aggódunk – még akkor is, ha teljesen mást gondolunk arról, hogyan lehetne jobb.
Nem gondolom, hogy 2597 kilométerrel betemettem ezeket az árkokat. Ennyire azért nem vagyok naiv. De ha néhány ember egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy talán nem kell gyűlölnünk egymást azért, mert nem ugyanoda tesszük az ikszet, nem ugyanazt az újságot olvassuk, nem ugyanabban hiszünk, vagy egyszerűen másképpen látjuk a világot, akkor ennek az útnak ebből a szempontból is volt értelme. Ha akár csak egyetlen beszélgetésben sikerült a kiabálás helyére egy kérdést tenni, az ellenségkép helyére egy embert, akkor nekem már megérte.
És igen: ebből a szempontból talán még azt a veszélyes szót is meg merem kockáztatni, hogy hasznos volt. Mert nagyon kevés olyan jövőt tudok elképzelni, amelyben több megértés, több párbeszéd, több együttérzés és kevesebb gyűlölet rosszabbá tesz bennünket. A megosztottság fenntartása mindig érdeke valakinek. Könnyebb vezetni, befolyásolni, hergelni és mozgósítani embereket, ha előbb elhitetjük velük, hogy a másik oldalon nem egyszerűen másképp gondolkodó emberek vannak, hanem ellenségek. Éppen ezért az árkok betemetése nem látványos forradalom. Sokkal csendesebb annál. Néha mindössze annyi, hogy nem vagyok hajlandó gyűlölni azt, akit nekem gyűlölnöm kellene.
Szóval mennyire volt hasznos az út?
Nem tudom.
Nem lett olcsóbb tőle a benzin. Nem oldódott meg a szárazság. Nem lett másnap reggelre békésebb Magyarország. A világ ugyanúgy forgott tovább, miközben én egyik lábamat tettem a másik elé.
De közben emberek indultak el miattam sétálni. Emberek írták meg, hogy erőt kaptak valamelyik nehézségükhöz. Idegenek jöttek oda hozzám az út mellett. Másképpen gondolkodó emberek gyalogoltak egymás mellett. Beszélgettünk. Figyeltünk egymásra. És én is megtanultam valamit saját magamról, Magyarországról, az emberekről, a kitartásról és arról, milyen elképesztően messzire lehet eljutni úgy, hogy mindig csak a következő lépést teszed meg.
Ha ez nem számít hasznosnak, azzal is együtt tudok élni.
Mert talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy hasznos volt-e az út.
Hanem az, hogy jelentett-e valamit.
Nekem jelentett.
És ha akár csak néhány embernek rajtam kívül is, akkor azt hiszem, már megérte végigmenni rajta.
🐺
