„Minden, amit szeretnél, hogy legyen. Aztán mindaz, amit soha nem kívántál volna. Ez volt az ínycsiklandó viszketés, amit meg akarsz vakarni, de rájössz, hogy a bőr alatt van, nem éred el. Így az ínycsiklandó viszketés elviselhetetlenné válik. Mondtam, hogy amit a legjobban akarsz, azt a legjobban nem kaphatod meg. És amit a legjobban nem kaphatsz meg, az az, amit már megkaptál… és elveszítettél… Ez volt az ígéretek dala, amelyeket nem sikerült betartanom. És azt mondta, hogy valójában nem akarok hazamenni.”
Odüsszeusz monológja Cristopher Nolan azonos című filmjében
Talán azért olyan erős ez a gondolat, mert a szirének dala valójában soha nem arról szólt, hogy valami egyszerűen szép. Nem egy gyönyörű dallam volt, amelynek nehéz ellenállni. Sokkal kegyetlenebb ennél: azt énekelte mindenkinek, amit az illető a legmélyebben hallani akart. Nem ugyanazt a dalt énekelték minden hajósnak. Azt adták vissza, ami benne már eleve ott volt. A vágyait. A hiányait. Az elveszített lehetőségeit. A meg nem tartott ígéreteit. Mindazt, amiről azt hitte, hogy ha egyszer megkapná, végre teljes lenne. És talán éppen ezért volt lehetetlen ellenállni neki.
Ha így nézzük, a szirének nem tűntek el. Sőt, talán még soha nem énekelt ennyi szirén egyszerre, mint ma. Csak már nem egy távoli szigetről halljuk őket. Ott vannak a telefonunk kijelzőjén, a reklámokban, a közösségi médiában, a hírekben, az algoritmusokban, mások gondosan megszerkesztett életében. Minden pillanatban azt súgják: lehetnél több. Lehetnél gazdagabb. Szebb. Fiatalabb. Sikeresebb. Ismertebb. Boldogabb. Szerethetőbb. Csak még ezt vedd meg. Még ezt érd el. Még oda juss el. Még ennyi követő. Még egy jobb autó. Még egy szebb test. Még egy nagyobb ház. Még egy újabb cél. Még egyetlen lépés – és végre megérkezel.
Csakhogy a dalnak nincs vége. Mert abban a pillanatban, amikor megszerezted azt, amiről tegnap még azt hitted, hogy boldoggá tesz, valahol már megszületett a következő hiány. Az áhított telefon néhány hónap múlva csak telefon. Az új autó egyszer csak közlekedési eszköz. Az előléptetésből hétköznap lesz. A sikerből megszokás. A taps elhallgat, a számok elveszítik a jelentőségüket, és a szirének már éneklik is a következő versszakot: igen, ezt megszerezted – de nézd csak, mi nincs még neked.
És talán ez a mai világ egyik legnagyobb csapdája. Nem egyszerűen dolgokat ad el nekünk, hanem hiányérzetet. Először megmutatja, milyennek kellene lennünk, aztán felkínál valamit, amitől állítólag olyanná válhatunk. Miközben lassan elfelejtjük megkérdezni magunktól, hogy egyáltalán mi akartuk-e mindezt. A saját vágyainkat követjük, vagy olyan vágyakat, amelyeket valaki más ültetett belénk? Mi választottuk az úti célt, vagy csak olyan régóta halljuk a dalt, hogy már a saját hangunknak hisszük?
De van az idézetben egy ennél is fájdalmasabb gondolat: „amit a legjobban nem kaphatsz meg, az az, amit már megkaptál… és elveszítettél.” Mert vannak dolgok, amelyeket nem lehet újra megvásárolni, megszerezni vagy teljesítménnyel visszahozni. Egy ember, aki már nincs mellettünk. Egy kapcsolat, amelyet hagytunk kihűlni. Egy gyermekkor, amely elmúlt. Egy barátság, amelyre nem vigyáztunk. Egy kimondatlan mondat. Egy ölelés, amelyet elhalasztottunk. Az idő, amelyről azt hittük, hogy végtelen mennyiségben áll rendelkezésünkre. Ezek a szirének legveszélyesebb dalai, mert nem valami olyasmiről énekelnek, amit még megszerezhetnénk, hanem arról, amit már soha többé nem kaphatunk vissza ugyanabban a formában.
Talán ezért olyan nyugtalanító az utolsó mondat is: „valójában nem akarok hazamenni.” Mert mi van akkor, ha egész életünkben azt mondjuk, hogy valahová tartunk, közben pedig rettegünk a megérkezéstől? Mindig kell egy következő cél, egy következő kihívás, egy következő vásárlás, utazás, projekt vagy álom, mert amíg úton vagyunk felé, nem kell szembenéznünk azzal, ami akkor marad, amikor végre elhallgat minden. Mi van akkor, ha nem azért hajszoljuk annyira a következő dolgot, mert szükségünk van rá, hanem mert félünk attól a csendtől, amely nélküle következne?
Odüsszeusz történetének egyik legszebb mozzanata számomra éppen az, hogy nem úgy győzi le a sziréneket, hogy nem hallja őket. Hallani akarja a dalt. Tudni akarja, milyen. De előre gondoskodik arról, hogy amikor elveszíti fölötte az uralmát, ne tudjon engedelmeskedni neki. Az árbochoz kötteti magát. Mintha már évezredekkel ezelőtt tudták volna: nem mindig akkor kell dönteni, amikor a kísértés megszólal. Néha jóval korábban kell eldöntenünk, mihez kötjük magunkat.
És talán ez a kérdés ma is.
Mi a te árbocod?
Egy értékrend? A családod? Egy fogadalom? Egy ember, akinek megígérted, hogy ott leszel? Egy belső szabály, amelyet akkor is betartasz, amikor senki nem lát? Valami, amihez odakötöd magad még józanul, mert tudod, hogy lesznek pillanatok, amikor a világ olyan gyönyörűen fog énekelni, hogy minden másról megfeledkeznél.
Nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy többé ne akarjunk semmit. Vágyak nélkül aligha lennének utak, felfedezések, alkotások vagy nagy vállalások. Talán csak azt kellene időnként megvizsgálnunk, hogy ki az, aki bennünk akar. Mi akarjuk valóban azt a következő dolgot, vagy a szirének akarják velünk?
Mert lehet, hogy miközben egész életünkben valami távoli partot keresünk, a legfontosabb dolgok már rég ott vannak körülöttünk. Csak annyira hangosan szól a dal arról, ami hiányzik, hogy nem vesszük észre azt, ami megvan.
És talán egyszer nem az lesz a szabadság, hogy végre mindent megszereztünk, amire vágytunk.
Hanem az a pillanat, amikor meghalljuk a szirének dalát, felismerjük benne a saját vágyainkat, veszteségeinket és félelmeinket – és mégsem fordítjuk arra a hajót.
Hanem továbbmegyünk.
Hazafelé.
🐺
