Ma megérkeztek.
Az új, ropogós, „frisskönyvillatú” igazolófüzetek.
Három füzet.
Három külön út.
Egyetlen kör.
Az Országos Kéktúra,
a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra,
és az Alföldi Kéktúra igazolófüzete.
Ebből a háromból áll össze a Kékkör.
Nem csak elméletben.
Nem csak térképen.
Hanem kézben tartva, papíron, pecsétekkel, nyomokkal.
Ezek a füzetek pecsételőhelyei most még üresek.
Fehérek.
Érintetlenek.
De nem sokáig.
Ezekbe fogom újra gyűjteni a pecséteket a nem hivatalos rekordkísérlet alatt.
Összesen 304 pecsétet, ha sikerül körbeérnem.
Minden egyes lenyomat egy megállás.
Egy pillanat.
Egy igazolás arról, hogy ott voltam.
A Kékkör világa különös.
Itt nem elég végigmenni.
Itt bizonyítani kell a jelenlétet.
Nem fotóval.
Nem szavakkal.
Hanem egy kopott pecséttel egy eldugott faluban, egy kocsmában, egy turistaház falán, mélyen az erdőben, egy hegycsúcson.
A pecsét nem a teljesítményről szól.
Hanem a hitelességről.
Arról, hogy az utat nem levágtad.
Nem megkerülted.
Nem kiszépítetted.
Hanem végigjártad – úgy, ahogy volt.
Tavaly már volt három ilyen füzet a kezemben.
De a táv 41%-nál meg kellett állnom.
Muszáj volt a sérülésem komolysága miatt.
Most újra itt vannak.
Új lapokkal.
Nekem kell őket megtöltenem.
Mert ezekben benne lesz minden:
a fáradt reggelek,
a csendes esték,
a kételyek,
a fájdalmak
és azok a pillanatok is, amikor az ember már nem a lábával megy tovább,
hanem valami mélyebbel.
Három füzet.
Egy kör.
Egy történet, amit nem lehet siettetni – csak végigélni.
A farkas nem gyűjt pecséteket.
De az ember igen.
Hogy emlékezzen: itt jártam, és nem fordultam vissza.
🐺🏔🏃♂️🦿🫶
