„Aki nem tud hinni, az vár.
Aki hisz valamiben, az indul.”
Tatiosz
Van egy különös állapot az életben, amit sokan ismerünk: a halogatás.
Majd ha jobb lesz az idő.
Majd ha több pénzem lesz.
Majd ha több időm lesz.
Majd ha készen állok.
És közben telnek az évek.
A halogatás és várakozás gyakran nem türelem, hanem bizonytalanság.
Az a csendes belső mondat, amit talán ki sem mondunk hangosan:
„Nem vagyok biztos benne, hogy sikerül.”
A hit azonban más.
A hit nem azt jelenti, hogy biztosan tudod a végeredményt.
A hit nem garancia a sikerre.
A hit azt jelenti, hogy elindulsz akkor is, amikor még nem látod az egész utat.
Amikor a túrázó elindul egy hegy felé, nem látja a csúcs minden kanyarját.
Nem tudja pontosan, milyen lesz az időjárás.
Nem tudja, mikor fárad el.
De hisz abban, hogy az út létezik.
Ezért lép.
Sokan várnak az életükben.
Várnak a „megfelelő pillanatra”.
Várnak a „tökéletes körülményekre”.
Csakhogy az életben a legtöbb fontos dolog soha nem tökéletes körülmények között kezdődik.
Egy hosszú túra az első lépéssel kezdődik.
Egy könyv az első mondattal.
Egy változás az első döntéssel.
A hit tehát nem vallásos fogalom.
A hit mozgás.
Az a pillanat, amikor a gondolatból lépés lesz.
Amikor már nem azt kérdezed:
„Mi lesz, ha nem sikerül?”
hanem inkább azt:
„Mi lesz, ha el sem indulok?”
Azok, akik valóban élnek, ritkán tudnak mindent előre.
Ők csak érzik az irányt.
És elindulnak.
Lassan.
Bizonytalanul.
Néha félve.
De mégis mennek.
Mert a várakozás biztonságos.
A hit viszont út.
És az élet mindig azok előtt nyílik meg,
akik hajlandók rálépni.
🐺
