Azt mondják, megváltoztam. Remélem, igazuk van.
„Régen nem ilyen voltál.”
Érdekes mondat. Sokszor úgy hangzik, mintha valami hibát kellene beismernünk. Mintha tartoznánk a világnak azzal, hogy életünk végéig ugyanazok maradunk.
Ugyanazokkal a szokásokkal. Ugyanazokkal a válaszokkal. Ugyanazokkal a csendben lenyelt mondatokkal.
Legyél az, akit megszoktak. Aki kiszámítható. Aki ugyanazon nevet, ugyanarra bólint, és lehetőleg ugyanott húzza meg a saját határait, ahol régen.
Csak közben eltelik tíz, húsz év.
Elveszítünk embereket, akikről valahogy azt hittük, mindig itt lesznek. Hozunk döntéseket, amelyeket később megbánunk. Elérünk célokat, amelyekről kiderül, hogy nem adnak annyit, amennyit vártunk tőlük. És néha egy teljesen hétköznapi pillanatban megértünk valamit, amit előtte évekig hiába próbáltak elmagyarázni nekünk.
Tényleg az lenne a természetes, hogy ebből semmi nem látszik rajtunk?
Én sem ugyanaz vagyok, aki húsz éve voltam. Bizonyos dolgokat ma már másképp csinálnék. Vannak viták, amelyekbe nem mennék bele. Mondatok, amelyeket nem mondanék ki. És vannak olyanok is, amelyeket sokkal hamarabb kimondanék.
Ma már jobban érzem az idő súlyát. Azt, hogy egy elhalasztott beszélgetés, egy kihagyott találkozás vagy egy évek óta dédelgetett terv nem marad örökké ugyanúgy elérhető.
Talán ezért is jelent egyre többet egy hajnal, amikor elindulok futni. Még alszik a város, a levegő hideg, az első kilométereken nehezen mozdul a testem. Aztán lassan elcsendesedik bennem az is, amit előző este még képtelen voltam letenni.
Ott van időm meghallani, mi foglalkoztat valójában. Néha egy kérdést viszek magammal, és válasz nélkül érek haza. De már az is számít, hogy végre figyeltem rá.
Egy erdei ösvény, néhány óra csend, egy hosszú út sok mindent át tud rendezni az emberben. Megmutatja, mennyire kevés kell egy jó pillanathoz. És azt is, mennyi fölösleges terhet képesek vagyunk magunkkal cipelni.
Ezeknek a tapasztalatoknak helyet akarok adni az életemben.
Persze ezt kívülről nem mindenki érti.
Van, akinek túl sok a futás. Túl nagy a következő terv. Túl furcsa, hogy miért akarok megint elindulni valahová, amikor végre nyugton is maradhatnék.
Megértem, hogy annak, aki másban talál örömöt, ez nehezen átélhető. Nekem is tanulnom kell, hogy mások egészen másképp tudnak jól lenni. De szeretném, ha nekem is jutna ennyi szabadság.
Hogy lehessen fontos valami akkor is, ha nem mindenki érti. Hogy vállalhassak egy célt anélkül, hogy minden alkalommal meg kellene védenem, miért jelent nekem ennyit.
Néha a változás egészen apró dolgokon látszik. Egy meghívásra már nemet mondasz. Egy bántó megjegyzésen már nem nevetsz együtt a többiekkel. Valamiről, amit korábban szó nélkül elfogadtál, most elmondod, hogy neked nem jó.
És a környezeted meglepődik.
Te talán évek óta érlelted magadban azt az egy mondatot. Ők csak most hallják először.
Közben persze nekem is van mit tanulnom. Attól, hogy változom, még nem lesz automatikusan igazam. Meg kell hallanom, ha valakit megbántok. Figyelnem kell azokra, akik fontosak nekem. A céljaim mellett észre kell vennem azt is, ha valakinek éppen rám lenne szüksége.
A „most már ilyen vagyok” nem lehet felmentés mindenre.
Szeretném tudni megkülönböztetni azt, amikor kiállok magamért, attól, amikor egyszerűen csak makacs vagyok. És szeretnék elég nyitott maradni ahhoz, hogy ezt más is elmondhassa nekem.
De örökké egy régi önmagamhoz sem akarok igazodni csak azért, mert azt már mindenki megszokta.
Sokáig tudunk szerepekben maradni. Mi vagyunk az erős ember, aki mindent kibír. A megbízható, aki mindig ráér. A békítő, aki inkább hallgat. Akihez mindenki fordulhat, és akitől senki nem kérdezi meg, hogy ő hogy van.
Egy idő után már mi magunk is elhisszük, hogy csak így lehet szeretni bennünket.
Pedig szeretném azt gondolni, hogy egy kapcsolat elbírja, ha időnként újra meg kell ismernünk egymást. Ha megkérdezzük: mi lett mostanában fontos neked? Miért gondolod ezt másképp? Mi történt veled, amiről talán nem is tudok?
Mert aki régen ismert, az egy korábbi énemet ismeri.
Az is én voltam. Nem tagadom meg. Az akkori tudásommal, félelmeimmel, vágyaimmal próbáltam élni. Sok mindent neki köszönhetek, és jó néhány hibájának a következményeit is én viselem.
Csak azóta történt velem egy élet.
Úgyhogy ha azt mondod, megváltoztam, valószínűleg igazad van.
Remélem, van bennem több bátorság ahhoz, hogy vállaljam, ami fontos. Több türelem ahhoz, hogy meghallgassak valakit, akivel nem értek egyet. Kevesebb késztetés arra, hogy minden vitát megnyerjek. És több figyelem azokra a pillanatokra, amelyek mellett régebben elsiettem.
Nem mindig sikerül. Van, hogy visszacsúszom a régi reakcióimba. Van, hogy csak utólag veszem észre, mit kellett volna másképp.
De szeretném, ha tíz év múlva is lenne mit másképp látnom. Ha tudnék még tanulni, bocsánatot kérni, újrakezdeni. Ha lenne bátorságom elindulni egy olyan úton is, amelyet ma még el sem tudok képzelni.
És ha majd akkor valaki azt mondja, hogy „régen nem ilyen voltál”, remélem, lesz okom mosolyogni rajta.
🐺



