Hat óra. 1163 méter. Végtelen ismétlés.
Vannak utak, amelyek elvezetnek valahová.
Vannak ösvények, amelyek hegyeken, völgyeken, erdőkön és mezőkön keresztül visznek bennünket egy távoli cél felé.
És vannak utak, amelyeken hiába haladunk előre, újra és újra ugyanoda érkezünk vissza.
Most egy ilyen út vár rám.
Október 31-én, szombaton rajthoz állok a XII. U.R.H. 6 órás futáson, Szegeden, a Partfürdőn. Ez a verseny két szempontból is teljesen új élmény lesz számomra. Olyan kihívás, amilyennel eddigi hosszútávú gyaloglásaim és futásaim során még nem találkoztam.
Az első különlegessége maga a pálya. Egyetlen kör mindössze 1163 méter hosszú. Ezen kell majd újra és újra végigfutni. Ugyanazok a kanyarok, ugyanazok a fák, ugyanazok az épületek, ugyanaz a rajt- és célterület. Körbe-körbe. Órákon keresztül. Nem lesz újabb hegycsúcs, amely felé kapaszkodhatok. Nem lesz következő település, amelynek a tábláját várhatom. Nem tárul fel új táj a következő domb mögött. Csak ugyanaz az 1163 méter.
Megint.
És megint.
És megint.
Aki ismeri az eddigi kihívásaimat, tudja, hogy számomra az út mindig sokkal többet jelentett puszta kilométereknél. A változó táj, a természet, az ismeretlen, a következő horizont mind részei voltak az utazásnak. Most viszont mindezek helyett az ismétlődéssel kell szembenéznem. A monotóniával. Azzal a furcsa helyzettel, amikor a lábaim folyamatosan haladnak előre, miközben a külvilágban látszólag nem jutok sehová.
És azt hiszem, éppen ez lesz az egész legnehezebb része.
A másik újdonság pedig maga a verseny filozófiája. Eddig általában egy meghatározott távolságot kellett teljesítenem, és az idő volt a változó. Legyen szó 50, 100 vagy akár 2597 kilométerről, mindig tudtam, hol van a cél. A kérdés csak az volt, mennyi idő alatt érek oda.
Most minden a feje tetejére áll.
Ezúttal nem a távolság adott, hanem az idő. Pontosan hat óra.
Hat óra, amely nem lesz sem több, sem kevesebb. Az idő könyörtelenül halad majd előre, függetlenül attól, hogy milyen gyorsan futok, mennyire vagyok fáradt, vagy éppen mennyire szeretném, hogy egy pillanatra megálljon. Nekem pedig ebbe a hat órába kell minél több kilométert belesűrítenem.
Furcsa játék ez az idővel. Máskor azért küzdök, hogy minél hamarabb véget érjen egy megpróbáltatás. Most viszont pontosan tudom, mikor lesz vége. A kérdés az, hogy addig mennyit tudok kihozni magamból.
De van ebben valami, ami a puszta sportteljesítménynél sokkal jobban foglalkoztat.
Mi történik az ember fejében, amikor nincs hová megérkeznie?
Amikor nincs új táj, nincs új célpont, nincs semmi, ami elterelné a figyelmét az ismétlődésről? Amikor a harmincadik kör pontosan olyan, mint a harmadik, és az ötvenedik után is ugyanaz az út vár rá?
A zen buddhizmusban sokszor találkozunk azzal a gondolattal, hogy nem feltétlenül kell valahová eljutnunk ahhoz, hogy valóban haladjunk. Hogy a lényeg nem mindig a célban van, hanem abban, amit éppen teszünk. Ha járunk, járjunk. Ha futunk, fussunk. Teljes figyelemmel. A jelen pillanatban.
Talán most lehetőségem lesz ezt egy egészen különös módon megtapasztalni.
Nem lesz más dolgom, mint futni.
Nem a következő hegyig.
Nem a következő városig.
Nem a következő pecsételőhelyig.
Csak a következő lépésig.
Aztán még egyig.
És még egyig.
Persze ez a verseny a felkészülésemnek is fontos állomása lesz. 2027. május 1-jén elindulok, hogy futva teljesítsem az Országos Kékkör 2597 kilométerét, lehetőség szerint 33 nap alatt. Ahhoz, hogy napi közel 80 kilométert tudjak megtenni, nem elegendő csupán a testemet felkészítenem. A fejemnek is készen kell állnia. Meg kell tanulnom együtt élni a fáradtsággal, a kényelmetlenséggel, az idő lassú múlásával és azzal, amikor az elmém már régen abbahagyná, de a testem még képes továbbhaladni.
Ez a hatórás futás tehát számomra nem elsősorban helyezésekről vagy rekordokról fog szólni. Természetesen szeretném kihozni magamból a lehető legtöbbet. Kíváncsi vagyok, milyen távolságot tudok teljesíteni hat óra alatt. De még ennél is kíváncsibb vagyok arra, hogyan reagálok majd erre a számomra teljesen szokatlan mentális terhelésre.
Mert a hosszútávfutásban előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor már nem a lábainkkal futunk tovább.
Hanem a fejünkkel.
És talán éppen akkor kezdődik az igazi utazás.
Van valami szép ellentmondás abban, hogy ezúttal körbe-körbe fogok futni, mégis előre szeretnék jutni. Hogy újra és újra ugyanoda térek vissza, miközben minden egyes körrel egy kicsit közelebb kerülhetek önmagam megismeréséhez.
Mert néha nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy hosszú utat tegyünk meg.
Október 31-én tehát hat órára bezárul körülöttem a világ egy 1163 méteres pályára.
De hogy ezen a kis körön belül milyen messzire jutok, azt még én sem tudom.
És pontosan ezért várom annyira.
Mindig csak a következő lépés.
🐺 Az Út Magányos Farkasa
