„A fejsze felejt.
De a fa minden sebre emlékszik.”
Vannak emberek, akik továbblépnek egy kimondott szó, egy árulás vagy egy kegyetlen tett után. Számukra az egész csak egy pillanat volt. Egy rossz nap. Egy elszólás. Egy döntés, amit már régen elfelejtettek. A fejsze nem hordozza magában a nyomokat. Továbbmegy, új fákat keres, új történeteket vág ketté.
De a másik oldalon ott áll a fa.
És a fán ott marad minden vágás helye.
Sokszor azok okozzák a legmélyebb sebeket, akik talán nem is értik, mekkora erővel sújtottak le. Egy mondat, amit ők már másnap elfelejtenek, a másik emberben évekig visszhangozhat. Egy elárult bizalom, egy igazságtalanság, egy csendben elszenvedett csalódás nem mindig látszik kívülről, de belül ott marad, mint egy évgyűrűk közé zárt emlék.
De van ebben az afrikai közmondásban egy még mélyebb, szinte fájdalmasan igaz réteg is. Mert a fejsze nyele valaha maga is fa volt. Egykor ugyanannak az erdőnek a része lehetett, ugyanabból a földből táplálkozott, ugyanaz a szél ringatta. Talán éppen ezért fájnak a legjobban azok a sebek, amelyeket nem idegenek okoznak, hanem olyanok, akik valaha közel álltak hozzánk. Családtagok, barátok, régi társak, emberek, akiket beengedtünk az életünkbe. Az idegenek ütése ritkán ér olyan mélyre, mint azoké, akikről azt hittük, hogy velünk együtt alkotják ugyanazt az erdőt.
És mégis… a fák különös lények.
Nem a sebeikbe halnak bele. Hanem körbenövik őket.
A régi vágások helyén új kéreg képződik. A sebhely ott marad, de az élet nem áll meg. A fa tovább nő az ég felé. Talán már soha nem lesz olyan, mint előtte volt, de attól még erős maradhat. Sőt, néha éppen a megtépázott, villám sújtotta, sebhelyes fák a legszebbek az erdőben.
A magányos farkas is ismeri ezt.
Nem felejt el mindent. Nem is kell elfelejtenie. Az emlékezés nem gyengeség. Az emlékezés emberi dolog. A kérdés nem az, hogy maradnak-e sebek, hanem az, hogy hagyjuk-e, hogy ezek a sebek határozzák meg az egész életünket.
Mert lehet úgy élni, hogy állandóan a fejszéket figyeljük.
De lehet úgy is élni, hogy a tekintetünket inkább az ég felé emeljük.
A sebekből nem mindig lesz feledés.
De lehet belőlük bölcsesség.
És talán egyszer eljutunk oda, hogy már nem azt kérdezzük, miért vágtak meg bennünket, hanem azt, hogy a saját fájdalmunkból vajon nem készül-e egyszer egy újabb fejszenyél.
Mert a legnagyobb győzelem nem az, amikor visszaütünk.
Hanem amikor a sebeink ellenére sem válunk olyanná, mint azok, akik megsebeztek bennünket.
„A megtört fa is tovább nő. És néha éppen a sebhelyei mutatják meg, mennyi vihart élt túl.”
🐺
