„Amikor felismered, hogy semmi sem hiányzik, az egész világ a tiéd.”
Lao-ce
Sokáig azt hisszük, hogy valami még hiányzik. Még egy eredmény. Még egy út. Még egy hegy. Még néhány kilométer. Még egy kis elismerés, még egy kis szeretet, még egy kis biztonság. Majd ha odaérek. Majd ha megcsinálom. Majd ha bebizonyítom. Majd ha végre mások is látják. Majd akkor rendben leszek. És különös módon minél többet szerzünk meg abból, amiről korábban azt gondoltuk, hogy hiányzik, annál könnyebben találunk valami újat, ami nélkül állítólag még mindig nem lehetünk egészek.
Talán éppen ez az egyik legnagyobb csapda. Nem az, hogy vágyaink vannak. Nem az, hogy célokat tűzünk ki magunk elé. Én sem tudnék célok nélkül élni. Szeretem az utat, szeretem azt a pillanatot, amikor valami szinte lehetetlennek tűnik, és aztán elkezdem lebontani napokra, órákra, kilométerekre, végül pedig egyetlen következő lépésre. De egyre inkább érzem a különbséget aközött, hogy azért indulok el, mert valami hiányzik belőlem, vagy azért, mert valami túlcsordul bennem. Kívülről talán ugyanaz történik. Az ember megy. Belül azonban egészen más út zajlik.
Közel 2600 kilométer és három és fél millió lépés alatt az embernek bőven van ideje találkozni önmagával. A Kékkörön sok mindent kerestem, még akkor is, amikor azt hittem, már pontosan tudom, miért vagyok ott. Kerestem a saját határaimat. Kerestem a választ arra, hogy meddig lehet továbbmenni. Kerestem valamit a csendben, a fájdalomban, a hőségben, az üres alföldi utakon, az erdőkben és a hegyeken. Talán bizonyítani is akartam. Másoknak is, de leginkább saját magamnak. Aztán ahogy teltek a napok, valami lassan megváltozott. Egy idő után már nem kellett minden lépésnek jelentenie valamit. Nem kellett minden napnak győzelemnek lennie. Reggel felkeltem, felvettem a cipőmet, és mentem.
És talán éppen ott kezdődött az igazi út.
A zenben sokszor éppen arra mutatnak rá, amit az elménk képtelen elfogadni: nincs mit megszerezni. Nincs hová megérkezni. Nincs valami távoli állapot, amelyben egyszer csak minden a helyére kerül, és attól kezdve végleg rendben leszünk. Ez első hallásra szinte sértő gondolat egy olyan ember számára, aki egész életében célokat kerget. Hiszen akkor miért induljunk el? Miért másszunk hegyet? Miért fussunk, gyalogoljunk, tanuljunk, dolgozzunk, építsünk bármit?
Azért, mert nem ugyanaz elindulni valamiért, mint elindulni valami nélkül.
Amikor azt hisszük, hogy hiányzik belőlünk valami, a cél ígéretté válik: ha elérem, végre több leszek. Ha viszont felismerjük, hogy már most sem hiányzik semmi ahhoz, hogy teljes legyen ez a pillanat, akkor a cél többé nem megváltás. Egyszerűen irány. Elindulhatok érte teljes erőből. Küzdhetek érte. Elfáradhatok, eleshetek, akár kudarcot is vallhatok. De az eredmény többé nem dönti el, mennyit érek.
Ez óriási szabadság.
Azt hiszem, a hosszú utak egyik legfontosabb tanítása számomra éppen ez lett. Az ember elindul egy hatalmas hátizsákkal, és nemcsak vizet, ruhát, felszerelést cipel benne. Viszi magával az elvárásait, félelmeit, bizonyítási vágyát, régi történeteit, sérelmeit és mindazt, amiről azt gondolja, hogy egyszer majd valahol útközben választ kap rá. Aztán kilométerről kilométerre elkezd kihullani belőle minden, ami fölösleges. Nem azért, mert megtalálja az összes választ. Hanem mert egy idő után már nincs szüksége minden kérdésre.
Marad a lépés.
A következő lépés.
Aztán még egy.
És egyszer csak ott vagy valahol egy teljesen jelentéktelen földúton, talán fáradtan, izzadtan, fájó lábbal, előtted még ötven kilométerrel, és néhány másodpercre nincs benned semmi más. Nem akarod, hogy máshol legyél. Nem akarod, hogy más legyen az időjárás. Nem akarod, hogy rövidebb legyen az út. Nem akarod, hogy valaki megértsen vagy megtapsoljon. Nem gondolsz arra sem, honnan jöttél, sem arra, mikor érsz oda. Pontosan ott vagy, ahol vagy.
És abban a pillanatban tényleg semmi sem hiányzik.
Talán Lao-ce mondata sem arról szól, hogy birtokolhatjuk az egész világot. Éppen ellenkezőleg. Amikor már nem akarjuk birtokolni, egyszer csak minden a miénk lesz. A hegy anélkül, hogy felírnánk rá a nevünket. Az út anélkül, hogy kisajátítanánk. A napfelkelte anélkül, hogy lefényképeznénk. Egy pohár víz. Egy árnyékot adó fa. Egy idegen mosolya. Egy kutya mellettünk. Egy ember, akit szeretünk. Egyetlen lélegzet.
Semmi különös.
Minden.
És ettől még holnap ugyanúgy lehetnek terveink. Lehet egy új út, egy új kihívás, egy új „lehetetlen”. Én is keresem már azt, ami a végtelenen túl van. De talán most már valamivel másképpen keresem. Nem azért, mert azt gondolom, hogy ott majd megtalálom azt, ami belőlem hiányzik. Hanem azért, mert kíváncsi vagyok az útra. Arra, mi történik velem közben. Meddig ér a test, meddig ér az akarat, és mi marad akkor, amikor ezek határai is elkezdenek elmosódni.
Lehet, hogy a végén semmit sem találok.
És talán éppen ez lenne a legszebb válasz.
Mert egyre inkább azt érzem, hogy nem azért kell útra kelnünk, hogy valahol messze megtaláljuk önmagunk hiányzó darabját. Hanem azért, hogy hosszú kerülőutakon, hegyeken, erdőkön, fájdalmon, örömön és néhány millió lépésen keresztül egyszer végre észrevegyük:
soha nem hiányzott belőlünk semmi.
És amikor ezt akár csak egyetlen pillanatra is valóban megértjük, már nem kell megszereznünk a világot.
Mert ott van előttünk.
Pontosan úgy, ahogy van.
🐺
