Ma egy hete jártam a Magyar Természetjáró Szövetségnél, ahol személyesen vehettem át az Országos Kéktúra, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra és az Alföldi Kéktúra teljesítéséért járó okleveleimet és kitűzőimet. És kaptam még egy negyedik kitűzőt is: az Országos Kékkör teljesítéséért.
Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, hat kitűzővel jöttem haza. Az Országos Kéktúrához kaptam egy külön, apró gomblyukkitűzőt is – tényleg alig körömnyi –, az Alföldi Kéktúrához pedig egy extra kitűzőt azért, mert teljesítettem a 30 kilométer 30 óra alatt kihívást is. Így lett a négy „alap” kitűzőből végül négy plusz kettő.
Hat apró kitűző.
Ha az ember csak rájuk néz, talán nehéz elképzelni, mi minden fér bele ebbe a néhány centiméternyi fémbe. Közel 2600 kilométer. 49 egymást követő nap pihenő nélkül. Napi átlag több mint 53 kilométer és nagyjából 12 óra gyaloglás. Hőség, eső, sár, homok, aszfalt, hegyek, töltések, fájdalom és fáradtság. Hajnalok és késő esték. És mindezek mellett az út közben elvégzett munka, a laptop, amit végig magammal vittem, és az esték, amikor egy hosszú nap után még nem aludni mentem, hanem dolgozni.
Most pedig itt van előttem három oklevél és hat pici kitűző.
És furcsa érzés rájuk nézni. Mert valahol ezek jelentik mindannak a fizikai, kézzelfogható elismerését, amit végigcsináltam. A Magyar Természetjáró Szövetség ezzel hivatalosan is elismerte, hogy szabályosan teljesítettem mindhárom kéktúrát, és ezzel együtt az egész Országos Kékkört. A pecsétek a helyükön vannak, a füzetek megteltek, az út teljesítve. Ami 2026. július 1-jén egyetlen lépéssel kezdődött, annak most már ott van a hivatalos igazolása is.
De persze tudom, hogy nem ezért indultam el.
Mert amit valójában kaptam ettől az úttól, azt nem lehet kitűzni egy pólóra, nem lehet bekeretezni, és talán még szavakba sem lehet teljesen beletenni. Az a munka, ami közben bennem zajlott, sokkal nagyobb volt annál, mint amit bármilyen oklevél vagy kitűző megmutathat. Azok a pillanatok, amikor már nem volt kedvem továbbmenni, mégis megtettem a következő lépést. Amikor a testem azt mondta, elég, de valahonnan mégis előkerült újabb tíz kilométer. Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, és nem volt hová elbújni előlük. Amikor újra és újra megtapasztaltam, hogy az ember határai sokkal messzebb vannak, mint ahol korábban gondolta őket.
A kitűzők picik.
Nagyon picik.
Egyszerre elfér mind a hat a tenyeremben.
Az út, ami mögöttük van, hatalmas.
Nagyon hatalmas.
Nem is lehet a teljeset átlátni gondolatban sem.
Most ezeket az okleveleket és kitűzőket ott tartom magam mellett, az íróasztalomon. Nem tettem még el őket egy fiókba, és nem kerültek fel valahová a falra sem. Szeretem, hogy bármikor rájuk nézhetek. Hogy amikor ott ülök az asztalnál, elég egy pillantás, és eszembe jut, mi is az, amit most végigcsináltam. Mert ennek a 49 napnak, közel 2600 kilométernek és három és fél millió lépésnek fizikailag tulajdonképpen ennyi nyoma maradt: néhány papírlap és hat apró kitűző az íróasztalomon.
És talán éppen ezért szeretem őket. Mert nem akarnak többnek látszani annál, amik. Nem mesélik el helyettem a történetet. Csak ott vannak, csendben, és emlékeztetnek arra, hogy egyszer volt 49 nap az életemben, amikor minden reggel felkeltem, felvettem a hátizsákomat, és elindultam tovább.
Három és fél millió lépésből végül lett három oklevél és hat apró kitűző.
De ami igazán megmaradt belőle, azt nem a falra akasztom és nem a ruhámra tűzöm.
Azt magamban viszem tovább.
Nulláról a Végtelenbe. ♾️
🐺
