Ma a Kinizsi 40 teljesítménytúrán jártam a legjobb barátommal, Balogh Zolival.
39,3 km.
1229 méter szintemelkedés.
8 óra 32 perc.
Igen. Nyolc óra harminckét perc. 😄
Az én tempómhoz képest ez nagyjából olyan volt, mintha behúzott kézifékkel próbálnék autópályán közlekedni. De most pontosan ez volt a cél. Nem rekordot dönteni, nem rohanni, nem azt nézni, mennyi az átlagsebesség, és nem azon gondolkodni, hogyan lehetne még néhány percet lefaragni.
Hanem lassan menni.
Mert furcsán hangzik, de a lassú járást is tanulni és gyakorolni kell. Főleg annak, aki hosszú időn keresztül arra szoktatta magát, hogy menni kell. Hatékonyan, egyenletesen, megállás nélkül. A Kékkör 49 napja alatt a testem és az elmém megtanult egy bizonyos ritmust. Napi ötven kilométer körüli távoknál már minden mozdulatnak, minden megállásnak, minden percnek jelentősége van. Egy idő után nem is gondolkodsz rajta: egyszerűen mész.
Ehhez képest ma egészen más feladatot kaptam.
Nem gyorsabban. Lassabban.
És kiderült, hogy néha ez sem könnyebb.
Visszafogni a természetes tempót, nem előresietni, nem engedni annak a belső késztetésnek, hogy „na, menjünk már”, hanem elfogadni egy másik ember ritmusát. Hozzá igazodni. Beszélgetni. Körülnézni. Nem teljesítményként tekinteni minden kilométerre, hanem egyszerűen együtt tölteni egy napot az úton.
Ráadásul a legjobb barátommal.
És talán éppen ezért a mai 8 óra 32 perc semmivel sem volt kevesebb, mint egy gyors teljesítés. Csak egészen másról szólt.
Az elmúlt években sokat tanultam arról, hogyan kell továbbmenni akkor is, amikor már nagyon nehéz. Hogyan kell gyorsnak, kitartónak és következetesnek lenni. Hogyan lehet újra és újra megtenni a következő lépést.
Most pedig azt tanulom, hogy néha nem a következő lépés sebessége számít.
Hanem az, hogy kivel teszed meg.
A lassúságot is gyakorolni kell.
És vannak napok, amikor éppen ez a legjobb edzés.
🐺
