„Mindaz, ami vagyunk, annak az eredménye, amit gondoltunk.”
Buddha
Sokáig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az életünk elsősorban abból áll, ami történik velünk. A helyekből, ahol jártunk, az emberekből, akikkel találkoztunk, a sikereinkből, a kudarcainkból, a veszteségeinkből és mindabból, amit megszereztünk. Pedig ugyanaz az esemény két ember számára két egészen különböző valóság lehet. Mert végül nem pusztán az formál bennünket, ami megtörténik velünk, hanem az is, amit gondolunk róla. A történet, amelyet újra és újra elmesélünk magunknak.
A gondolat különös dolog. Nincs súlya, nem lehet megfogni, nem hagy lábnyomot a sárban, mégis képes egész világokat felépíteni bennünk. Egyetlen gondolatból lehet félelem, a félelemből döntés, a döntésből tett, a tettből szokás, a szokásból pedig lassan egy egész élet. És ugyanez fordítva is igaz: egyetlen másképp látott pillanat néha elegendő ahhoz, hogy egy régóta cipelt történet elveszítse fölöttünk a hatalmát.
A Kékkörön ezt különösen erősen lehetett megtapasztalni. Ugyanaz az ötven kilométer lehetett pokol vagy ajándék. Ugyanaz az eső lehetett átok vagy megkönnyebbülés. Ugyanaz az emelkedő lehetett értelmetlen szenvedés vagy egyszerűen csak egy hegy, amelyre fel kell menni. A hegy egyik esetben sem változott meg. Az út sem. Az változott, aki nézte. És néha ehhez nem kellett több néhány percnél. Amikor az ember már nem azt kérdezte, hogy „miért ilyen nehéz?”, hanem egyszerűen megtette a következő lépést, a világ hirtelen egészen más lett.
Talán ezért volt az út egyik legfontosabb tapasztalata számomra az, hogy milyen kevés dolog történik valójában a jelen pillanatban. Fáj a lábam. Meleg van. Előttem emelkedik az út. Szomjas vagyok. Elfáradtam. Ezek tények. Minden más történet. Hogy ezt nem fogom bírni. Hogy túl messze van még. Hogy tegnap könnyebb volt. Hogy holnap még rosszabb lesz. Hogy ennek nincs értelme. Ezeket már az elme teszi hozzá. És sokszor nem az út súlya alatt roskadunk meg, hanem annak a súlya alatt, amit gondolatban rápakolunk.
Most, hogy itthon vagyok, talán még világosabban látom ezt. Az úton egyszerű volt minden: felkelni, összekészülni, elindulni, menni. Itthon újra körülvesz bennünket ezer vélemény, elvárás, zaj, összehasonlítás és ítélet. Másoké és a sajátunké. És talán éppen itt nehezebb felismerni, hogy ezek közül mennyi létezik valóban, és mennyi csak a fejünkben. A hegy legalább őszinte volt. Nem akart meggyőzni semmiről. Nem mondta, hogy kevés vagyok hozzá, és azt sem, hogy nagyszerű vagyok, ha feljutok. Csak ott volt. Nekem pedig mennem kellett.
A buddhizmus számomra nem azt jelenti, hogy mindig „pozitívan kell gondolkodni”. Sokkal inkább azt, hogy észrevegyem: a gondolat gondolat. Nem maga a valóság. Jön, marad egy ideig, aztán eltűnik. Ahogy a felhők vonulnak az égen. A baj akkor kezdődik, amikor minden felhőről elhisszük, hogy maga az égbolt. Amikor egy gondolatból identitást csinálunk: ilyen vagyok, erre nem vagyok képes, ezt nem bírom, nekem ez jár, velem mindig ez történik. És mire észrevesszük, már nemcsak gondoltunk valamit, hanem elkezdtünk aszerint élni.
Talán ezért érdemes időnként megállni, és nem azt kérdezni, hogy mit gondolunk a világról, hanem azt: mi maradna ebből a világból, ha egy pillanatra nem gondolnék róla semmit?
Ott lenne az út.
Ott lenne a hegy.
Ott lenne az eső.
Ott lenne a következő lépés.
És talán ott lennék én is – egy kicsit közelebb ahhoz, aki valójában vagyok.
🐺
