„Próbára tettem ennek a testnek a határait – miközben odabent azt kerestem, aminek nincsenek határai.”
Sokáig azt gondoltam, hogy az ember nagyjából tudja, hol vannak a saját fizikai határai. Érezzük a fáradtságot, ismerjük a fájdalmat, tudjuk, milyen az, amikor elfogy az erőnk, és ezekből a tapasztalatokból szépen felrajzolunk magunk köré egy képzeletbeli vonalat. Eddig bírom. Ennyire vagyok képes. Innen már nem megy tovább. Csakhogy az elmúlt években újra és újra azt tapasztaltam, hogy ez a vonal szinte soha nincs ott, ahová előzetesen húzzuk. A testnek vannak határai. Ebben biztos vagyok. De ezek a határok sokkal távolabb vannak, mint ahová az elménk rendszerint elhelyezi őket.
Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a hosszú utak, a teljesítménytúrák, a hegyek és végül a Kékkör megtanítottak nekem. Amikor először teszünk meg húsz vagy harminc kilométert, elképzelhetetlennek tűnhet az ötven. Amikor az ötven természetessé válik, még mindig felfoghatatlannak látszik, hogyan lehet másnap újra felkelni és ugyanennyit menni. Aztán kiderül, hogy lehet. És harmadnap is. És tizednap is. És harmincadik nap is. Nem azért, mert a test végtelen, hanem azért, mert a valódi kapacitása egészen elképesztően nagy ahhoz képest, amit kényelmes hétköznapjainkban megtapasztalunk belőle.
Voltak már hosszú Caminók, kétszáz kilométeres utak, száz kilométeres teljesítménytúrák, magas hegyek, az Island Peak 6.189 méteres csúcsa, sérülések, műtét és az onnan való visszatérés. Mindegyik alkalommal egy kicsit arrébb került bennem az a bizonyos vonal. Nem azért, mert határtalanná váltam, hanem mert rájöttem, hogy amit korábban határnak neveztem, sokszor csak az addigi tapasztalataim széle volt. Óriási különbség van aközött, hogy valamit még soha nem csináltam meg, és aközött, hogy nem vagyok képes rá. Ezt a kettőt pedig hajlamosak vagyunk összekeverni.
A Kékkör ebből a szempontból mindennek a sűrítménye lett. 2.597 kilométer, 49 egymást követő nap, pihenőnap nélkül, napi átlagban több mint ötven kilométer. Voltak hatvan kilométer feletti napok, és volt 72 kilométeres nap is. Naponta hosszú órák gyaloglása, aztán alvás, majd reggel újra felkelni és folytatni. Ha ezt az indulás előtt nem tervként, hanem egyszerű kérdésként teszik elém – képes-e egy közel ötvenéves ember másfél hónapon keresztül minden egyes nap nagyjából egy ultratávot gyalogolni? –, talán még én magam sem tudtam volna teljes bizonyossággal válaszolni rá. Ma már tudom a választ. Igen. A test sokkal többre képes, mint amit gondolunk róla.
De ebből számomra nem az következik, hogy a testnek nincsenek határai. Vannak. Nagyon is vannak. Meg lehet sérülni, ki lehet száradni, túl lehet terhelődni, el lehet jutni oda, ahol valóban meg kell állni. Ezt különösen annak fényében nem felejthetem el, hogy egyszer már egy sérülés szakította félbe az utamat. A test nem gép, és nem is ellenség, amelynek az ellenállását mindenáron le kell győzni. A testtel együtt kell eljutni a határig, nem pedig a test ellenében. Figyelni kell rá, meg kell tanulni a nyelvét, és különbséget kell tenni aközött, amikor valódi veszélyre figyelmeztet, és amikor egyszerűen csak azt mondja: ez most nagyon nehéz.
Mert a „nagyon nehéz” nem ugyanaz, mint a „lehetetlen”. Talán ez az egyik legfontosabb különbség, amit megtanultam. Amikor órák óta gyalogolsz, fáj a lábad, nehéz a hátizsák, harmincnyolc fok van, és még húsz kilométer van előtted, minden porcikád azt szeretné, hogy legyen vége. De ez még nem feltétlenül a határ. Ez sokszor egyszerűen csak a kényelmetlenség határa. Az a pont, ahol az ember hétköznapi körülmények között már régen megállna. És ha biztonságosan továbbmész rajta, gyakran valami egészen különös történik: kiderül, hogy mögötte is van tér.
Azt hiszem, ezért nem szeretem már azt a mondatot, hogy „ismerem a határaimat”. Én nem tudom, hol vannak a határaim. Negyvenkilenc nap után sem tudom. Inkább csak azt tudom, hogy jóval távolabb vannak annál, mint ahol valaha gondoltam őket. Valószínűleg vannak valahol, és nem is célom mindenáron megtalálni a végső pontjukat. Sokkal érdekesebb számomra az a felismerés, hogy mennyi mesterséges határt építünk eléjük. Félelemből, megszokásból, korábbi kudarcokból, mások véleményéből vagy egyszerűen abból, hogy még soha nem jártunk azon a területen, amely azon a bizonyos képzeletbeli vonalon túl kezdődik.
Talán nincs is egyetlen, állandó fizikai határ. Van az aznapi test, az aznapi időjárás, az aznapi fáradtság, az aznapi erő. Van olyan nap, amikor ötven kilométer könnyebbnek érződik, mint máskor harminc. Van olyan reggel, amikor az első néhány kilométer szinte lehetetlennek tűnik, aztán délután egyszer csak megérkezik valahonnan az erő. A Kékkörön megtanultam, hogy nem érdemes reggel eldönteni, mire leszek képes este. Elég elindulni. A test majd menet közben elmondja, mi van benne.
És közben valami más is történt. Miközben egyre távolabb toltam azt a pontot, amelyről korábban azt hittem, hogy a testem határa, egyre kevésbé éreztem, hogy én magam a testem határaiból állok. Mintha minden kilométerrel lehullott volna rólam valami abból, amit korábban önmagamnak gondoltam. A szerepek, a megszokások, a kényelmek, a félelmek, a kifogások. Egy idő után már nem nagyon maradt más, csak az út, a test, a légzés és a következő lépés. Nem volt benne semmi hősies. Sőt, éppen ellenkezőleg: egy idő után elképesztően egyszerűvé vált.
Talán éppen ezért volt számomra a Kékkör sokkal több fizikai teljesítménynél. Kívülről nézve természetesen a számok látszanak. 2.597 kilométer. 49 nap. Több millió lépés. Napi hosszú órák gyaloglása. Ezek összehasonlíthatók, mérhetők, rekordokká alakíthatók. És büszke is vagyok rájuk, mert ezek mögött valódi munka, fájdalom, felkészülés és kitartás van. Nem szeretném kisebbíteni a fizikai teljesítményt valamiféle ködös spiritualitás kedvéért. A testem valami egészen rendkívülit csinált végig azon a 49 napon. És talán éppen azért tudom ennyire tisztelni, mert közben közelről láttam, mennyivel többre képes annál, mint amit valaha feltételeztem róla.
De a legfontosabb dolgokból mégsem lehetett szinte semmit megmérni. Nincs műszer arra, hogy mennyi kétség fér el egy emberben, és mégis tovább tud-e menni. Nincs grafikon arra, hogy egy nehéz pillanatban honnan érkezik még egyetlen lépésnyi erő. És nincs GPS-track arról az útról sem, amelyet közben önmagunkban teszünk meg. Az órám pontosan meg tudta mondani, hány kilométert tettem meg, milyen volt a pulzusom, merre jártam és mennyi szint volt mögöttem. De azt nem tudta megmondani, ki az az ember, aki estére megérkezett.
Az út egy idő után már nem azt kérdezte tőlem, hogy mennyit bírsz még? Sokkal inkább azt: ki az, aki azt mondja, hogy nem bírja tovább? Furcsa kérdés ez, de több ezer kilométer gyaloglás közben az embernek van ideje együtt élni vele. Amikor elfárad a test, elfárad az elme is. Egyre kevesebb energiája marad történeteket gyártani arról, hogy miért nehéz, miért lenne jobb megállni, miért nem fog sikerülni. És amikor ezek a történetek egy pillanatra elhallgatnak, valami nagyon egyszerű marad: mész. Egy lépés. Aztán még egy.
Talán ezért gondolom ma már úgy, hogy a határainkkal nem az a dolgunk, hogy vakon áttörjük őket. Sokkal inkább az, hogy kíváncsiak legyünk rájuk. Odamenjünk hozzájuk, megismerjük őket, és merjük feltenni a kérdést: valóban itt vagy? Vagy csak én hittem eddig, hogy itt vagy? Néha a válasz az lesz, hogy igen, itt a határ, és meg kell állni. Ezt is tudni kell elfogadni. De meglepően sokszor kiderül majd, hogy amit falnak hittünk, az csak egy ajtó volt, amelyet korábban még soha nem próbáltunk kinyitni.
Most, hogy már itthon vagyok, talán ezt tartom az egyik legnagyobb ajándéknak, amit az út adott. Nem azt a bizonyosságot, hogy bármire képes vagyok. Nem vagyok bármire képes. Senki sem az. Hanem annak a bizonyosságát, hogy amikor legközelebb azt gondolom valamire, hogy „erre én nem vagyok képes”, már nem fogom olyan könnyen elhinni magamnak. Mert túl sokszor láttam ennek az ellenkezőjét. Láttam, hogyan válik az elképzelhetetlenből nehéz, a nehézből lehetséges, a lehetségesből pedig egyszer csak megtett út.
A test tehát nem határtalan. Csak sokkal határtalanabbnak tűnik, mint amilyennek addig hisszük, amíg valóban próbára nem tesszük. Valahol biztosan van egy végső vonal. De előtte rengeteg olyan vonal húzódik, amelyet mi magunk rajzoltunk oda. És talán egy hosszú út egyik legnagyobb tanítása éppen az, hogy ezeket megtanuljuk felismerni. Nem kell mindegyiken átrohanni. Elég néha átlépni egyet. Aztán körülnézni azon a területen, amelyről tegnap még azt hittük, hogy számunkra nem létezik.
És itt válik számomra igazán fontossá az idézet második fele. Mert miközben 49 napon keresztül a véges testemmel jártam egy nagyon is véges ország nagyon is mérhető útvonalát, közben valami olyasmit érintettem meg magamban, amit már sokkal nehezebb körülhatárolni. A test elfáradt, fájt, éhezett, szomjazott, majd regenerálódott. Minden nap megmutatta a maga pillanatnyi határait. De az, ami újra és újra felállt benne, ami kíváncsi maradt, ami ment tovább, ami minden reggel hajlandó volt újrakezdeni – annak a határait már nem találtam meg.
A Kékkör előtt azt gondoltam, hogy a nagy kérdés az lesz: meddig bírom? Ma már azt hiszem, ez csak az első kérdés volt. A fontosabb az lett, hogy mi marad akkor, amikor elfáradok, amikor lehullanak a kifogások, amikor már nincs kedvem bizonyítani semmit senkinek, és amikor egyszerűen csak ott vagyok önmagammal az úton. Talán éppen a test végességének megtapasztalásán keresztül lehet megérezni valamit abból, ami bennünk nem akar ilyen könnyen határok közé szorulni.
A testnek vannak határai. Csak ne legyünk túl gyorsak abban, hogy megmondjuk, hol vannak. Lehet, hogy sokkal messzebb, mint gondolnánk. Lehet, hogy az a pont, amelyet ma végső határnak látunk, holnap már csak egy hely lesz az úton, amely mellett elhaladunk. Nekem ehhez kellett sok év, sok ezer kilométer, hegyek, kudarcok, sérülések, újrakezdések és végül 49 egymást követő nap a Kékkörön.
Azt hittem, Magyarországot fogom körbegyalogolni. Azt hittem, egy útvonalat teljesítek, kilométereket gyűjtök, pecsételek, és egyszer majd visszaérek oda, ahonnan elindultam. Ehelyett miközben egyre messzebb jutottam az úton, egyre beljebb kerültem valahová, ahol már nem voltak táblák, turistajelzések és kilométerkövek. És végül talán nem is azt tudtam meg, hol vannak a határaim.
Hanem azt, hogy nem ott vannak, ahol hittem.
Próbára tettem ennek a testnek a határait.
És miközben újra és újra kiderült, hogy azok sokkal távolabb vannak, mint gondoltam, odabent valami egészen mást találtam.
A határtalant.
