„A tízezer dharma visszatér az Egybe.
Hová tér vissza az Egy?”
Van egy régi zen koan, amelyet Szung Szán zen mester is gyakran használt. Első hallásra szinte filozófiai találós kérdésnek tűnik, pedig valójában éppen arra próbál rávenni, hogy hagyjuk abba a filozofálást. A „tízezer dharma” a buddhista nyelvben nem szó szerint tízezer dolgot jelent, hanem mindent, ami van: a hegyeket, az erdőket, az embereket, a fájdalmat, az örömöt, a félelmet, a reményt, a múltat, a jövőt, a gondolatainkat, az érzéseinket. Mindazt a megszámlálhatatlan dolgot, amelyből azt hisszük, hogy a világunk áll. A tanítás szerint mindez visszatér az Egybe. De a koan itt nem áll meg. Ha minden visszatér az Egybe, akkor hová tér vissza az az Egy? És ettől a kérdéstől egyszer csak eltűnik a talaj a lábunk alól.
Amikor most, már itthon, visszagondolok a Kékkörre, valahogy egészen másképpen hallom ezt a kérdést, mint korábban. Odakint nekem is megvolt a magam „tízezer dharmája”. Volt közel 2600 kilométer, volt negyvenkilenc egymást követő nap, volt hőség, eső, homok, sár, aszfalt, töltés, erdő és hegy. Voltak reggelek, amikor könnyű volt elindulni, és voltak olyanok, amikor már az első néhány lépésnél éreztem az előző napokat a testemben. Voltak sebek, bőrkeményedések, fájdalmak, találkozások, búcsúk, félelmek és egészen váratlan örömök. Voltak emberek, akik kilométereken keresztül mellettem gyalogoltak, és voltak hosszú órák, amikor senki más nem volt körülöttem. Volt GPS, pecsét, kilométer, idő, napi cél, következő falu, következő kút, következő szállás. Ezernyi különálló történetnek tűnt minden egyes nap, és közben valahol mégis mindegyik ugyanoda tért vissza.
A következő lépésbe.
Talán számomra odakint ez volt az Egy. Bármennyi minden történt egy nap alatt, végül mindig ugyanoda jutottam. Nem kellett egyszerre végigjárnom a Kékkört. Nem kellett egyszerre megtennem ötven vagy hatvan kilométert. Nem kellett egyszerre elviselnem az összes fájdalmat, és nem kellett tudnom, mi fog történni három nap múlva. Egyetlen dolgom volt: megtenni azt a lépést, amelyik éppen következett. Aztán még egyet. Aztán még egyet. A gondolatok, a félelmek, az örömök, a találkozások, a kilométerek, az egész hatalmas vállalkozás újra és újra visszatért ebbe az egyetlen egyszerű mozdulatba. Felemelni a lábat. Előretenni. Megérkezni vele a földre. Aztán a másikat. A „tízezer dharma” visszatért az Egybe.
Csakhogy a koan nem engedi, hogy itt kényelmesen megálljunk. Mert azonnal megkérdezi: és hová tér vissza az Egy? Ha azt mondanám, hogy számomra minden visszatért a következő lépésbe, akkor most fel kell tennem magamnak a kérdést: hová tért vissza az a lépés? Hová lett az a több millió lépés, amelyet megtettem? Hol van most az Írott-kő emelkedője, a zempléni erdő, az alföldi por, a forró töltés, a hajnal, amikor elindultam, vagy az este, amikor végre letehettem a hátizsákot? Hol van az a fájdalom, amely akkor mindennél valóságosabbnak tűnt? Hol vannak azok a gondolatok, amelyek órákon keresztül kísértek? Hol van az az ember, aki ott gyalogolt?
Mert én most itthon vagyok. A hátizsák nincs rajtam. Reggel nem kell összepakolnom az egész életemet néhány perc alatt. Nem kell keresnem a következő kék jelzést a fán. Nem kell azon gondolkodnom, hol jutok vízhez húsz kilométer múlva. Nem kell estére elérnem egy bizonyos települést. A lábaim lassan regenerálódnak, a bőrkeményedések eltűnnek, a testem kezdi elfelejteni azt a terhelést, amelyet hetekig természetesnek tekintett. Kívülről nézve az út véget ért. Megérkeztem. És mégis egyre kevésbé tudom megmondani, hogy pontosan mi ért véget.
Talán ezért olyan erős számomra most ez a koan. Mert amíg az úton voltam, azt hittem, hogy valahová tartok. Volt irány. Volt útvonal. Volt cél. Minden lépéssel közelebb kerültem valamihez. Most azonban, hogy megérkeztem, lassan felmerül bennem a kérdés: mihez érkeztem meg? Ha az út összes napja visszatért egyetlen lépésbe, és az utolsó lépést is megtettem, akkor hová tért vissza mindez? Talán éppen ide. Ehhez az estéhez. Ehhez a szobához. A kutyákhoz. A családhoz. A munkához. Egy csésze kávéhoz. Egy hétköznapi sétához. Ahhoz, hogy reggel felkelek, felöltözöm, kinyitom az ajtót és kilépek rajta. Talán nincs külön „nagy út” és „hétköznapi élet”. Talán csak én választottam szét őket.
A zen azonban még ezt a választ is kiveszi a kezemből. Mert ha azt mondom, hogy „megértettem, az Egy a jelen pillanatba tér vissza”, akkor már megint csináltam egy szép gondolatot, amelybe belekapaszkodhatok. Szung Szán mester tanításának egyik könyörtelenül egyszerű része éppen ez: ne csinálj semmit. Ne csinálj Egyet. Ne csinálj semmit. Ne csinálj utat és megérkezést. Ne csinálj múltat és jelent. Ne csinálj belőle bölcs történetet csak azért, mert szeretnéd valahová elhelyezni azt, ami történt veled. Csak a nem tudó tudat számít. És ebben a „nem tudomban” egyszer csak ott marad az, ami ténylegesen van.
Talán ezért válaszol a zen az ilyen hatalmas kérdésekre olyan meghökkentően hétköznapi dolgokkal. Egy kutya ugat. Egy madár átrepül az égen. Valaki becsuk egy ajtót. Fúj a szél. Ha éhes vagy, eszel. Ha fáradt vagy, alszol. Ha valakinek szüksége van rád, segítesz. Nincs szükség még egy világra a világ mögött. Nincs szükség arra, hogy megtaláljuk azt a titkos helyet, ahová az Egy visszatér. Talán éppen az a probléma, hogy valami különleges helyet keresünk neki.
Az úton ez sokkal könnyebben ment. Ott az élet könyörtelenül egyszerű volt. Menni kellett. Ha szomjas voltam, ittam. Ha éhes voltam, ettem. Ha fájt, együtt mentem a fájdalommal. Ha esett, megáztam. Ha sütött a nap, melegem volt. Ha emelkedő következett, felfelé mentem. Nem lehetett megbeszélni a heggyel, hogy ma inkább legyen síkság. Nem lehetett vitatkozni az időjárással. Az út nem kérdezte, mit gondolok róla. Egyszerűen ott volt előttem. És én léptem rajta. Talán ezért tudott annyi minden elcsendesedni bennem. A tízezer dolog újra és újra visszatért az Egybe: csak menj.
Most pedig talán ennek az ellenkezőjét kell megtanulnom. Nem azt, hogyan kell elindulni, hanem azt, hogyan kell megérkezni. Nem azt, hogyan kell még egy lépést megtenni, hanem azt, hogyan lehet nem kapaszkodni még abba az emberbe sem, aki ezeket a lépéseket megtette. Mert könnyű lenne létrehozni belőle egy új identitást: én vagyok az, aki végigjárta. Én vagyok az, aki kibírta. Én vagyok az, aki nem adta fel. Csakhogy ezek ugyanúgy gondolatok. Újabb dharmák a tízezer között. És ha ragaszkodni kezdek hozzájuk, akkor éppen azt veszítem el, amit az út talán megmutatott.
A Kékkör véget ért. De talán az út nem ért véget. Sőt, lehet, hogy soha nem is volt olyan különálló dolog, hogy „az út”. Volt egy reggel. Volt egy lépés. Volt egy fa rajta a kék jelzéssel. Volt egy korty víz. Volt egy ember, aki mellém szegődött. Volt egy fájó láb. Volt egy naplemente. Most pedig van egy másik reggel. Van egy másik lépés. Van három kutya, akik várják, hogy elinduljunk. Van család. Van munka. Vannak emberek, akikkel beszélek. Mások a díszletek, de ugyanaz a kérdés maradt.
„A tízezer dharma visszatér az Egybe.
Hová tér vissza az Egy?”
Nem tudom.
És talán most először nem is akarom mindenáron tudni.
Felállok. Kinyitom az ajtót. Kilépek.
És megteszem a következő lépést.
Előre.
🐺
