Furcsa dolog hazajönni. Az ember azt gondolná, hogy 49 nap után majd egyszerűen leteszi a hátizsákot, leveszi a túracipőt, kialussza magát, és szépen visszaáll minden oda, ahol július elején abbamaradt. Mintha csak megnyomnánk egy kapcsolót: eddig Kékkör, mostantól újra hétköznapok. De úgy tűnik, ez nem egészen így működik. A testem már itthon van, de valami bennem még mindig úton van.
Minden hajnalban felébredek 5 óra 25-kor. Pontosan akkor, amikor az elmúlt hetekben. Nincs szükségem ébresztőre. A testem egyszerűen tudja, hogy ideje lenne felkelni, összepakolni, enni valamit, felvenni a cipőt, a hátizsákot, és elindulni. Aztán néhány másodperc múlva rájövök, hogy nincs hová indulnom. Itthon vagyok. Ilyenkor persze visszaalszom, mert még mindig fáradt vagyok. Úgy érzem, van mit kipihennie ennek a testnek.
És nemcsak a hajnalok maradtak velem. Ha sétálok valahol, önkéntelenül keresem a jeleket. Nézem a villanyoszlopokat, a házak falát, a fákat: hol a következő jelzés? Amikor futni mentem, ugyanezt csináltam. A szemem folyamatosan pásztázta az út szélét, mintha valahol lennie kellene egy kék sávnak, egy nyílnak, valaminek, ami megmondja: arra tovább. Néha már szinte mosolygok magamon, amikor észreveszem, hogy megint egy fa törzsét vizsgálom. Negyvenkilenc nap alatt úgy látszik, nemcsak a lábam tanult meg menni, hanem a szemem is megtanult utat keresni.
Különös, de odakint valahogy sokkal egyszerűbb volt az élet. Pedig fizikailag talán soha nem csináltam még ilyen nehéz dolgot. Mégis, minden reggel pontosan tudtam, mi a dolgom. Felkelni. Összepakolni. Elindulni. Menni. Enni. Inni. Megkeresni a következő jelzést. Eljutni a következő pecsétig. Aztán a következőig. Este megérkezni valahová, lezuhanyozni, enni, rendezni a dolgaimat, aludni néhány órát, majd másnap kezdeni elölről. Nem kellett azon gondolkodnom, mi a fontos. Az út eldöntötte helyettem.
Itthon viszont újra száz apró dolog vesz körül. Feladatok, ügyek, emberek, telefonok, üzenetek, elintéznivalók, azok a hétköznapi rutinok, amelyek szerint az út előtt éltem, és amelyek szerint természetesen ezután is élnem kell. Csakhogy ezekhez egyelőre nehezebben találok vissza. Sok mindent elfelejtek. Olyan dolgokat is, amelyeket korábban teljesen automatikusan megcsináltam. Néha csak állok, és azon gondolkodom: mit is szoktam én ilyenkor csinálni?
Talán azért, mert 49 nap elég hosszú idő ahhoz, hogy az emberben kialakuljon egy másik élet. Egy nagyon egyszerű élet, amelynek volt egyetlen világos iránya: tovább. Reggel tudtam, honnan indulok, este tudtam, hová szeretnék megérkezni, a kettő között pedig csak annyi dolgom volt, hogy megtegyem a következő lépést. Ha pedig bizonytalan voltam, csak felnéztem, megkerestem a következő kék jelet, és mentem utána.
Most talán éppen ezt kell újra megtanulnom itthon is. Csak itt nincsenek kék jelek felfestve a fákra. Nincs pecsételőhely öt vagy tíz kilométer múlva, nincs egyértelmű nyíl, ami megmutatja, merre tovább. Nekem kell újra megtalálnom a saját jeleimet, a régi ritmusomat, a helyemet azok között a dolgok között, amelyekhez 49 nappal ezelőtt még gondolkodás nélkül tartoztam.
És lehet, hogy ehhez is idő kell. Ahogy az első napokban az út ritmusát kellett megtanulnom, most az itthonlétét kell újratanulnom. Egyelőre még hajnalban 5:25-kor felébredek. Egyelőre még keresem a kék jelzést a fákon. Egyelőre még néha azt érzem, hogy reggel fel kellene vennem a hátizsákot, és mennem kellene tovább.
Talán egy részem tényleg megy is még.
Csak most már nem tudom pontosan, merre van felfestve a következő jel.
🐺
