🖲 Nógrád ➡️ Lokó-pihenő ➡️ Magyarkút ➡️ Katalinpuszta ➡️ Naszály ➡️ Ősagárd ➡️ Felsőpetény ➡️ Alsópetény ➡️ Romhány ➡️ Kétbodony ➡️ Becske
📆2026.07.28.
🚶: 64 km
⛰⬆️: 1 767 m
⛰⬇️: 1 774 m
⏰: 14 h 20 min.
Sum:: 1 492 km (57,4 %)
Ma a Kékkörön Nógrádból Becskére gyalogoltam át a Nyugat-Cserháton keresztül. A nap végére 64 kilométer került a lábaimba, miközben összesen mintegy 1 767 méter pozitív szintemelkedést kellett leküzdenem.
A nap egyik legnagyobb kihívása a Naszály megmászása volt. Sokan talán nem tudják rólam, de tériszonyos vagyok. A hegy több szakaszán keskeny, technikás ösvény vezetett: bal oldalon a meredek hegyoldal, jobb oldalon a mélység. Minden egyes lépés teljes figyelmet kívánt. Bevallom, néhányszor megfordult a fejemben, hogy legszívesebben visszafordulnék. Húzott a mélység lefelé. Olyan tériszonyosan. De a félelmet sem legyőzni kell, hanem egyetlen lépéssel mindig egy kicsit túljutni rajta. Végül felértem a csúcsra, majd biztonságban le is ereszkedtem.
És amikor azt hittem, hogy a nap már minden nehezét megmutatta, az utolsó előtti pecsét és a mai szállásom között még közel 280 méter szintemelkedés várt rám. A mai nap végül semmit sem adott könnyen – de talán éppen ettől lett emlékezetes.
A mai eszmefuttatásom:
Amikor megszűnik a két oldal
Egész életünkben arra tanítanak bennünket, hogy különbségekben gondolkodjunk.
Jó és rossz.
Győzelem és vereség.
Siker és kudarc.
Én és a másik.
Test és lélek
Kint és bent.
Ez a kettősség olyan természetesnek tűnik, hogy fel sem merül bennünk: talán maga ez a felosztás az, ami eltakarja előlünk a valóságot.
A zen buddhizmus egyik legmélyebb felismerése a nem kettősség. Nem azt jelenti, hogy a különbségek eltűnnek. A hegy továbbra is hegy, a folyó továbbra is folyó. A fájdalom fájdalom marad, az öröm öröm. Hanem azt jelenti, hogy mindez nem egymással szemben létezik, hanem egymásból születik, egymást feltételezi, és végső soron ugyanannak a valóságnak a megnyilvánulása.
Nincs nappal éjszaka nélkül.
Nincs hegy völgy nélkül.
Nincs belégzés kilégzés nélkül.
És talán nincs „én” sem „te” nélkül.
Amikor a Kékkörön gyalogolok, sokszor azon kapom magam, hogy eltűnnek ezek a határok. Már nem én megyek az úton. Mintha az út menne bennem. A szél nem kívül fúj, hanem ugyanannak az életnek a mozdulata, amely engem is lélegeztet. Az erdő nem díszlet, amelyen áthaladok, hanem valami, aminek én is ugyanúgy része vagyok, mint a fák, a madarak vagy a kövek.
Ebben a pillanatban nincs külön túrázó és túra.
Csak lépés van.
A legtöbb szenvedésünk abból fakad, hogy ragaszkodunk az egyik oldalhoz, és menekülünk a másiktól.
Az öröm maradjon örökké.
A fájdalom tűnjön el.
A siker jöjjön.
A kudarc ne történjen meg.
Pedig ezek ugyanannak az éremnek a két oldalai. Ha az egyiket elfogadjuk, a másikat sem kell többé ellenségnek tekintenünk.
Van azonban ennek a felismerésnek még egy csendes következménye. Ha a valóságot nem hasítjuk ketté jóra és rosszra, akkor lassan megszűnik a kényszer is, hogy mindenről azonnal ítéletet mondjunk. Nem kell rögtön eldöntenünk, hogy ami történt, az áldás vagy csapás, siker vagy kudarc. Elég egyszerűen meglátni olyannak, amilyen.
A zen ezt úgy nevezi: éppen ilyen.
Esik az eső. Éppen ilyen.
Tűz a nap. Éppen ilyen.
Fáj a lábam a harmincadik kilométernél. Éppen ilyen.
Könnyűnek érzem a lépteimet. Éppen ilyen.
Nem közömbösségről van szó, és nem beletörődésről. Sokkal inkább arról, hogy mielőtt a gondolataink ráaggatnák a saját történeteiket a valóságra, egy pillanatra megengedjük neki, hogy egyszerűen az legyen, ami. Furcsa módon éppen ebből az elfogadásból születik meg a legtisztább cselekvés. Mert amikor már nem a valósággal harcolunk, hanem együtt mozdulunk vele, akkor minden lépés könnyebbé válik.
Sőt, talán még ennél is tovább lehet menni. Mi van akkor, ha az ellenfelünk sem valódi ellenfél? Ha az, aki ma akadályoz bennünket, valójában ugyanannak az életnek egy másik arca? Ha a kudarc nem a siker ellentéte, hanem annak tanítója? Ha a veszteség nem valaminek a vége, hanem helyet készít valami újnak? Amíg mindenre címkéket ragasztunk, addig mindig lesznek oldalaink, amelyeket védenünk kell. De amikor a címkék lassan lehullanak, akkor egyre kevésbé látunk ellenségeket, és egyre inkább csak embereket. Egyre kevésbé látunk problémákat, és egyre inkább lehetőségeket a megértésre.
Talán ezért érzem azt hosszú napok után az úton, hogy nemcsak a lábaim fáradnak el, hanem a gondolataim is. Estére már nincs erejük mindent szétválasztani. Nem akarják eldönteni, hogy ez jó nap volt-e vagy rossz, hogy gyors voltam-e vagy lassú, hogy könnyű volt-e vagy nehéz. Egyszerűen csak megtörtént. És furcsa módon éppen ezekben a pillanatokban érzem magam a legszabadabbnak. Mert amikor megszűnik az állandó ítélkezés, akkor az életnek sem kell többé megfelelnie az elképzeléseimnek.
A nem kettősség nem filozófia. Nem valami különleges spirituális élmény.
Inkább annak felismerése, hogy az élet mindig is teljes volt. Csak a gondolataink vágták ketté.
Amikor megszűnik a harc aközött, aminek lennie kellene, és ami éppen van, valami mély csend jelenik meg.
És ebben a csendben már nincs külön győztes és vesztes.
Nincs külön kereső és megérkezett.
Nincs külön ember és természet.
Ezt fejezi ki talán a legtömörebben a Szív Szútra néhány sora:
„A forma nem különbözik az ürességtől, az üresség nem különbözik a formától. A forma maga az üresség, az üresség maga a forma.”
Ez első olvasásra talán érthetetlennek tűnik. Pedig nem valami misztikus állítást tesz. Arra mutat rá, hogy a valóságot csak a gondolkodásunk darabolja fel. A forma és az üresség, az én és a másik, a születés és a halál, a nyereség és a veszteség nem két külön világ. Ugyanannak a határtalan valóságnak különböző nevei.
Talán ezért mondják a zen mesterek, hogy a megvilágosodás után sem lesz kékebb az ég, és nem lesz zöldebb a fű. Minden pontosan ugyanaz marad. Csak megszűnik az a belső kényszer, hogy állandóan összehasonlítsuk, minősítsük, elfogadjuk vagy elutasítsuk azt, ami van. Az élet egyszerűen éppen ilyen. És amikor ezt valóban meglátjuk, nem közönyössé válunk, hanem végre teljesen jelenlévővé.
Csak az élet van.
Pontosan úgy, ahogy most.
🐺
