🖲 Visegrád ➡️ Nagymaros ➡️ Julianus-kilátó ➡️ Törökmező turistaház ➡️ Kisinóci turistaház ➡️ Nagy-Hideg-hegy ➡️ Csóványos ➡️ Nógrád
📆2026.07.27.
🚶: 46,8 km
⛰⬆️: 1 755 m
⛰⬇️: 1 638 m
⏰: 11 h 20 min.
Sum:: 1 432 km (55,1 %)
A mai nap Visegrádról indult. A reggel azonban rendhagyóan kezdődött: mivel a Visegrád–Nagymaros komp az alacsony dunai vízállás miatt továbbra sem közlekedik, csónakkal keltem át a Dunán. Persze előtte még a szállásomtól is gyalogolnom kellett közel három kilométert a csónakkikötőig – ezek voltak a mai nap „nulladik kilométerei”. Nagymarosról aztán megkezdődött az igazi túra: fel a Julianus-kilátóhoz, majd a Törökmző Turistaház és a Kis-Inóci Turistaház érintésével felkapaszkodtam a Nagy-Hideg-hegyre, onnan pedig tovább a Börzsöny legmagasabb pontjára, a Csóványosra, végül hosszú ereszkedéssel érkeztem meg Nógrádra.
A Nagy-Hideg-hegy 864 méter magas, a Börzsöny harmadik legmagasabb csúcsa. A Csóványos 938 méterével nemcsak a Börzsöny legmagasabb hegye, hanem Magyarország ötödik legmagasabb csúcsa is. Mindkettő ikonikus állomása az Országos Kéktúrának, és aki járt már erre, tudja, hogy nem adják könnyen magukat.
Ezzel a nappal a Börzsönyt is teljes egészében magam mögött hagytam. A mai táv ugyan „csak” 46,7 kilométer volt, ami az elmúlt hetekhez képest talán nem tűnik soknak, de a számok néha csalókák. Ebbe a távolságba ugyanis 1 755 méter szintemelkedés fért bele. Aki túrázik, pontosan tudja, hogy ez mit jelent: ilyenkor nem a kilométerek, hanem a hegyek dolgoztatják meg igazán az embert.
A mai írásom:
A világegyetem önmagán sétál
A tested atomjai egykor csillagok belsejében születtek.
Ez nem költészet.
Ez tudomány.
A hidrogénen kívül szinte minden kémiai elem, amely a testünket felépíti – a csontjaink kalciuma, a vérünk vasa, az izmaink szénatomjai, a sejtjeink oxigénje – valamikor réges-régen csillagok belsejében keletkezett. Amikor ezek a csillagok életük végén felrobbantak, az általuk létrehozott elemek szétszóródtak a világegyetemben. Ezekből az anyagokból születtek új csillagok, bolygók… és végül mi is.
Vagyis amikor ma reggel ismét felvettem a hátizsákomat, és elindultam a Kék Kör következő szakaszán, nem csupán egy ember indult útnak. Több milliárd éves csillagpor kezdett újra mozgásba.
Egészen különös érzés ezen elgondolkodni. A lábam alatt magyar föld, fölöttem ugyanazok a csillagok, amelyeknek távoli elődei valaha létrehozták azokat az atomokat, amelyekből most én vagyok. Mintha az univerzum egy parányi darabja néhány évmilliárd után felállt volna, hátára vett volna egy zsákot, és elindult volna végigsétálni egy országon.
A hosszú gyaloglásnak van egy furcsa mellékhatása. Napról napra egyre kevésbé érzem magam különállónak. A fák, a kövek, a patakok, a felhők és én már nem egymás mellett létezünk, hanem ugyanannak a történetnek a szereplői vagyunk. Más formában, más időléptékben, de ugyanabból az anyagból.
Séta közben sokszor felnézek az égre. Nappal ugyan nem látom a csillagokat, mégis tudom, hogy ott vannak. Ahogy nappal is ott vannak a galaxisok milliárdjai, a fényévekre keringő bolygók és azok a csillagok, amelyeknek a fénye talán még el sem ért hozzánk. Ilyenkor rádöbbenek, milyen különös, hogy miközben én azon gondolkodom, elérem-e időben a következő pecsételőhelyet vagy lesz-e víz a következő faluban, ugyanannak a világegyetemnek vagyok a része, amely galaxisokat formál és fekete lyukakat szül. Az ember egyszerre jelentéktelenül kicsi és felfoghatatlanul különleges. Kicsi a méretei miatt, de különleges azért, mert képes feltenni a kérdést: „Ki vagyok én ebben a mérhetetlen egészben?”
És talán éppen ez a hosszútávú gyaloglás egyik legnagyobb ajándéka. Ahogy telnek a napok, a gondolataim is lelassulnak. Az első napok még a fájdalomról, a kilométerekről, a vízről, az időjárásról és a következő szállásról szólnak. Aztán egyszer csak történik valami. A külső világ zaja lassan elhalkul, és elkezd megszólalni valami sokkal mélyebb. Már nem az érdekel, hány kilométer van még hátra, hanem az, hogy mit akar tanítani nekem ez az út. Mintha minden egyes lépés lecsiszolna valamit az ember egójából, míg végül nem marad más, csak a csend, a légzés és az a végtelenül egyszerű tény, hogy élek.
Talán ezért érzem olyan otthonosan magam az erdőben. Nem vendég vagyok benne. Nem meghódítani jöttem. Hanem visszatérni oda, ahonnan valaha minden elkezdődött. Az erdő fái és az én testem ugyanannak a kozmikus történetnek a fejezetei. A különbség csupán annyi, hogy ők gyökereket növesztettek, én pedig lábakat kaptam. De mindkettőnkben ugyanazok a csillagokban született atomok keringenek. Ettől valahogy megszűnik az a mesterséges határ, amelyet az ember olyan könnyen meghúz önmaga és a természet közé.
Amikor egy hegytetőn megállok, vagy egy öreg tölgy árnyékában megpihenek, néha arra gondolok, milyen jelentéktelennek tűnik egy emberi élet a világegyetem korához képest. Aztán rögtön eszembe jut a másik oldala is: milyen különleges, hogy ez a néhány milliárd éves anyag éppen most képes gondolkodni, érezni, szeretni, kételkedni, örülni, és rácsodálkozni önmagára.
Talán ezért érdemes lassítani. Mert amikor rohanunk, csak használjuk az életet. Amikor viszont megállunk, figyelünk és gyalogolunk, akkor elkezdjük megélni azt a csodát, hogy egyáltalán itt lehetünk. A modern világ arra tanít bennünket, hogy minél gyorsabban jussunk el egyik pontból a másikba. Az út ilyenkor csak két cél közötti üres tér. A gyaloglás azonban megtanítja, hogy valójában maga az út az élet. Nincs elvesztegetett kilométer, nincs jelentéktelen ösvény, nincs fölösleges kitérő. Minden lépés ugyanannak a történetnek a része, amely több milliárd éve íródik.
A Kékkör számomra már régen nem csupán egy rekordkísérlet. Nem csak kilométerekről, pecsétekről vagy napi szakaszokról szól. Sokkal inkább egy hosszú beszélgetés önmagammal, a természettel és azzal a felfoghatatlan történettel, amely több milliárd éve kezdődött, és amelynek én is egy rövid fejezete vagyok.
És ilyenkor megszületik bennem egy különös felismerés.
Lehet, hogy nem én járom a Kékkört.
Lehet, hogy a világegyetem sétál önmagán.
„Néha megijeszt, amikor az éjszakai égbolton egyszerre milliónyi fény gyullad ki. Ilyenkor önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés: mi értelme ennek a mérhetetlen világnak, és vajon mi, emberek, valóban alakítjuk a sorsunkat, vagy csupán apró részei vagyunk annak a törékeny egyensúlynak, amely a csillagok között is uralkodik?”
Ðorđe Balašević Slovenska című dalának hangulatát idéző gondolat
🐺
