Megvan a következő lépés.
Nincs visszaút.
Az idei UltraBalaton után nem kérdés maradt bennem, hanem válasz született.
Jövőre nem csapatban szeretném teljesíteni.
Nem szakaszokra bontva.
Hanem szembenézve a teljes körrel.
Azaz a felével.
Páros váltóban. 209 kilométer.
Ez azt jelenti: kicsivel több mint 100 kilométer fejenként.
Nem egyben. Nem egyszerre.
Hanem újra és újra visszatérve az útra.
Fáradt lábbal.
Üres fejjel.
Tiszta akarattal.
Ez már nem „csak” futás.
Ez már egy másik szint.
Egy másik játék.
Ehhez keresem a társam.
Valakit, aki érti, hogy ez nem a tempóról szól.
Nem az időről.
Hanem arról, hogy amikor minden azt mondja, hogy elég volt…
akkor még egyszer elindulsz.
Valakit, aki:
– nem ijed meg a 100 kilométertől
– tud szenvedni úgy, hogy közben nem omlik össze
– tud csendben menni, amikor kell
– és tud húzni, amikor én gyengülök
Ez nem csak páros váltó lesz.
Ez szövetség lesz.
És kell még egy ember a háttérbe is.
A csapat nem kettőnkről szól.
Hanem négyünkről.
Kell még egy segítő, aki:
– bír 100 km-t bicajon (igen, tempóban, nem kirándulva)
– van B kategóriás jogosítványa
– tud logisztikában gondolkodni
– és akkor is ott van fejben, amikor mi már nem nagyon
Az egyik segítő már megvan.
A másik hely még nyitott.
Ez nem egy hirdetés.
Ez egy hívás.
Az útra.
A határokhoz.
És azon túlra.
Ha érzed, hogy ez benned van, írj.
Ha csak egy hang benned azt mondja: „mi lenne, ha…” — akkor főleg írj.
Mert jövőre…
nem csak körbefutjuk a Balatont.
Valami mást is megkerülünk közben.
Magunkat.
Aztán remélem, hogy tényleg találok egy másik „futóbolondot”, mert ha nem, akkor a végén még nekem kell majd végigfutnom az egész kört… 😉
🐺
