„A Zen nem elmélet és nem hit.
Közvetlen tapasztalás — jelenlét, csend
és a létezés egyszerűsége.”
A legtöbben ott rontjuk el, hogy meg akarjuk érteni.
Szétszedni.
Megfogni.
Definiálni.
Mint egy térképet rajzolni arról, ami csak akkor létezik igazán, ha benne jársz.
A Zen nem válasz.
Nem egy gondolat, amit elraktározol, és előhúzol, amikor jól hangzik.
A Zen az a pillanat, amikor nincs szükséged válaszra.
Amikor nem futsz tovább.
Én, aki kilométereket megyek nap mint nap, pontosan tudom ezt.
Van az a pont az úton, amikor már nem számít a tempó.
Nem számít az óra.
Nem számít, hogy mennyi van még hátra.
Ott már csak megyek.
Lépés.
Légzés.
Csend.
És valami furcsa módon minden a helyére kerül.
Ez a Zen.
Nem kell hozzá kolostor.
Nem kell hozzá mester.
Egy hegyi ösvény elég.
Egy hajnal a Tisza partján.
Egy hosszú nap végén az a pillanat, amikor leülök, és nem nyúlok a telefonomhoz.
Amikor nem akarok semmit hozzátenni.
Nem akarok semmit elvenni.
Csak vagyok.
A világ zajos.
Vélemények, hírek, viták, igazságoknak álcázott zajok.
Mindenki mond valamit.
Mindenki magyaráz.
A Zen nem mond semmit.
És pont ezért hallhatsz meg benne mindent.
A magányos farkas nem azért megy egyedül, mert nincs kivel mennie.
Hanem mert tudja, hogy az út egy részét nem lehet megosztani.
Ott nincs beszéd.
Nincs bizonyítás.
Nincs szerep.
Ott csak az van, aki valójában vagyok.
A Zen nem különleges.
Sőt.
Túl egyszerű ahhoz, hogy észrevegyük.
Egy korty víz.
Egy lépés a porban.
A szél hangja az erdőben.
Nem több.
És mégis minden.
És talán ez a legnehezebb benne:
Nem kell hozzá semmit elérni.
Csak abbahagyni a rohanást.
És észrevenni, hogy már most is ott vagyok.
🐺
