„Amikor felismered az Utat, felismered, hogy nincs is semmilyen Út.”
Zen mondás
Ez a Zen mondás szavai úgy hullanak a csendbe, mint egy kavics a tóba. Először fodrozódás támad — a tudat próbálja megérteni, kibontani, megfejteni. Aztán lassan elcsitul minden, és marad csak a tükörsima víz, a felismerés, hogy nincs mit megérteni.
Az „Út” — a Tao, a Zen, a Dharma — soha nem valami, amit követni lehet, mint egy kijelölt ösvényt a hegyoldalban. Nincs rajta útjelző tábla, nincs „itt kezdődik” vagy „ott ér véget”. Aki elindul, előbb-utóbb rájön: minden lépés maga az Út. És amikor ez a felismerés teljesen áthatja, akkor eltűnik maga az „Út” is. Mert már nem különül el attól, aki járja.
A keresés megszűnik.
Nem azért, mert megtaláltad, hanem mert ráébredsz, hogy soha nem is volt mit keresni.
A Zen mindig is erről beszélt: hogy a „megvilágosodás” nem valami állapot, amit elérünk, hanem az, ami mindig is itt volt — csak eltakartuk a vággyal, a félelemmel, a gondolatok zajával. Mint a hegy, amely mindig is ott állt, miközben mi a ködöt néztük, és panaszkodtunk, hogy nem látjuk.A farkas sem kérdezi, merre visz az ösvény. Csak megy. Minden lépésében ott a bizalom, hogy ahol a lába ér földet, az az ő útja. A folyó sem tudja, hová ér, de mégis megtalálja a tengert.
Amikor felismered az Utat, észreveszed, hogy az minden pillanatban működik. A légzésedben, az esőcseppek ritmusában, az elengedett gondolatban, az éppen megtett lépésben. És akkor már nincs szükség külön „Útra”. Az élet maga az Út.
A farkas sem kérdezi, merre visz az ösvény. Csak megy. Minden lépésében ott a bizalom, hogy ahol a lába ér földet, az az ő útja. A folyó sem tudja, hová ér, de mégis megtalálja a tengert.
A Zen azt mondja: amikor felismered az Utat, felismered, hogy nincs különválasztva tőled. Hogy te vagy az Út.
És abban a pillanatban, amikor ez megérkezik, eltűnik minden kérdés, minden keresés. Csak a csend marad.
A lépés.
A lehelet.
A most.
Ott már nincs „Út”.
Csak az, aki jár — és az, ami van.
És a kettő ugyanaz.
