Szombaton sikerült bejárnom a tervezett Pálos 70 teljesítménytúrát.
Hajnali 5:15-kor indultam a budai sziklatemplomból, és 16 óra 49 perccel később érkeztem meg Márianosztrára, a célba.
Ezúttal 2 óra 10 perccel hosszabb idő kellett a bejáráshoz, mint két évvel ezelőtt – de ez a 2 óra nem a gyengeségről, hanem a kitartásról szól.
78,85 kilométer lett a vége 2.271 méter szintemelkedéssel.
Több mint egy hónapja küzdök Achilles-ín gyulladással a bal lábamban.
Akinek volt már ilyen, az tudja, milyen fájdalmat, milyen diszkomfortot tud okozni. Mennyire durván tud fájni és feszülni. Hol jön, hol elmegy, de ott van veled, mint egy árnyék, ami emlékeztet arra, hogy nem vagy sebezhetetlen.
A túra nagyjából 40. kilométerénél aztán újra előjött – erősen, élesen, szinte harapva. Éreztem, hogy rosszul tartom a lábam, próbálva elkerülni a fájdalmat, amennyire csak lehetséges és ezzel még több bajt csináltam: a cipőm kidörzsölte a sarkamat, vérhólyagig.
Innentől minden lépés égetett, mint a tűz.
Éget az Achilles és a kidörzsölt sarkam is.
De mentem tovább. Mert nem volt más lehetőség előttem.
A túra 35. kilométerénél csatlakozott hozzám egy jó barátom, aki 40 kilométert gyalogolt velem.
Ez neki abszolút rekord volt távban – korábban 36 kilométer volt a leghosszabb túrája. Most együtt vittük tovább a terhet, a fájdalmat, az akaratot.
Nekem is mérföldkő volt ez: a nyári sérülésem óta ez volt a leghosszabb távom, hiszen június óra maximum 50 kilométert gyalogoltam.
A cél előtt 6-7 kilométerrel eltévedtünk, és plusz 2,5 kilométert tettünk bele. Sötét volt, fáradtak voltunk, és minden lépésért meg kellett küzdeni. De az utolsó kilométereken már igazán támogattuk egymást, hogy együtt érjünk be a célba.
Ezek azok a pillanatok, amikor a túra több lesz, mint táv és idő: kapcsolattá válik.
Volt egy pillanat, ami örökre megmarad: a Duna alatti átkelés.
Tavalyelőtt komppal juthattunk át Visegrádról Nagymarosra, de tavaly és idén a túrázók előtt megnyitották a közműalagutat – egy betonalagutat, ami a folyó alatt vezet át egyik partról a másikra.
Óránként kétszer indították a csoportokat, és amikor leereszkedtünk, a Duna zúgása a fejünk fölött, a hideg levegő, a fényszórók visszhangja valami felejthetetlen, szinte szakrális élményt adott.
Olyan volt, mintha egy másik világon mentünk volna keresztül.
Ez a túra megint megtanított valamire.
Nem a sebesség számít. Nem az idő. Nem az, hogy hány órán belül érsz célba.
Az számít, hogy haladsz.
Hogy látod magad előtt az irányt.
Hogy ha jön a fájdalom, a sötétség, a fáradtság, akkor is tudod, merre kell lépni. És hogy tovább kell lépni.
Az élet is ilyen. Lesz, hogy gyorsabban mész, lesz, hogy lelassítanak a sebek, az idő, vagy a saját tested. De ha nem téveszted szem elől az irányt, akkor mindig hazaérsz.
A farkas most lassabban ért be, de a szíve ugyanúgy üvöltött az út végén.
Mert a cél nem a győzelem. Győzni nem is lehet. Csakis magad felett.
A cél az, hogy ott legyél – teljesen, őszintén, minden lépéseddel
