Ki vagyok én?
A test?
A gondolatok mögötti narrátor?
A hang, amely kommentál, magyaráz, ítél, fél, tervez, remél?
Vagy valami egészen más, ami csendben figyel, mielőtt bármilyen szó megszületne?
Amikor a zen mesterek azt kérdezik: „Ki vagy te?”, valójában nem választ várnak, hanem azt a pillanatot keresik, amikor a válaszadás lehetősége teljesen összeomlik.
Mert amikor beszélsz róla, az nem te vagy.
Amikor gondolkozol róla, addig még mindig csak a gondolat vagy.
Amikor megnevezed, akkor a név mögé bújsz.
A test nem te vagy — mert a test változik, öregszik, megsebződik, meggyógyul.
A gondolatok sem te vagy — mert azok jönnek, mennek, áramlanak, néha vadul, néha csendesen.
A narrátor sem te vagy — mert sokszor még te sem érted, mit és miért mond.
A zen azt mondja: nézd meg, ki az, aki mindezt látja.
Nem kell hozzá hit, csak őszinteség. A közvetlen tapasztalat mindig ott van előtted:
A testet látod.
A gondolatot hallod.
A narrátort észreveszed.
Aki mindezt látja, az nem lehet az, amit lát.
Ezért kérdezi a koan: „Ki vagy?”
A valódi én nem hangos, nem dramatikus, nem akar bizonyítani semmit.
Olyan, mint a csend, amelyben a szél suttog, a csermely csobog, és a saját szívdobbanásod visszhangot kap.
A valódi én olyan, mint a hegy, amelyen végigmész: nem nevezi magát hegynek, nem ragaszkodik a formájához.
Egyszerűen csak van.
A zen szerint:
Az igazi én az, ami akkor marad, amikor minden történet elcsendesül.
Amikor az elme nem próbál semmit bizonyítani, magyarázni, elérni.
Amikor csak figyelsz — tisztán, zavartalanul.
A farkas benned is ezt az ösztönt hordozza:
azt a ragyogó, néma jelenlétet, amely nem fél attól, hogy nincs neve, nincs múltja, nincs szerepe.
Csak létezik, határtalanul.
Nem kell rájönni.
Nem kell kimondani.
Csak meg kell figyelni:
Mi az, ami akkor is itt van,
amikor a test elfárad,
a gondolat elcsendesedik,
a narrátor elhallgat,
és csak a lélegzet marad?
A zen válasza egyszerű, mégis felfoghatatlan:
Az vagy, ami ezt a kérdést felteszi — még mielőtt a kérdés szavakká válna.
