🖲 Somogysárd ➡️ Újvárfalva ➡️ Mesztegnyő ➡️ Kisvid ➡️ Nemesvid ➡️ Zalakomár ➡️ Zalakaros
📆2025.06.15.
🚶: 62 km
⛰⬆️: 311 m
⛰⬇️: 314 m
⏰: 12h21min
Sum: 508 km
%: 18,28%
Ma ismét egy régi baráttal találkoztam az egyetemi évekből.
Bihary Marci barátom jött el reggel Somogysárdra és a mai első 32 kilométeremet együtt gyalogoltuk le.
Marci, jó volt újra beszélgetni, remélem jól vagy a túra után és várlak a jövő hétvégén is egyik napra, ahogy mondtad!
Ma kétszer tévedtem el.
Egyszer még akkor, amikor ketten gyalogoltunk (ez egy kisebb eltévelyedés volt), utána meg akkor, amikor egyedül maradtam. Ebből csak úgy tudtam kikeveredni, hogy mennem kellett kukoricaföldön, csalánosban (csapás nélkül), bozótosban, nádasban, füves úton és erdőben is.
Nem volt vicces.
És akkor pár gondolatot a nehézségekről:
Csendben viselem a nehezet – és megyek tovább
Az ember néha úgy gondolja, hogy egy nagy út csak a szépségről, a tájról, a szabadságról szól. A kék ég alatt, virágos réteken járni, reggeli madárdalt hallgatni és csobogó patakokat átlépni. De ahogy telnek a napok, egy hosszú vándorút nemcsak a világ szépségeit, hanem az ember saját határait is feltárja. És olyankor az út már nem kívül, hanem legbelül folytatódik.
Az utóbbi napokban a testem elkezdte jelezni: „Itt vagyok, figyelj rám.” A por, az izzadság, a súrlódás mind egyszerre támadtak. Csalánkiütéses lett a lábam, vörösen lüktető, viszkető csíkok futnak rajta végig. Fájnak a vádlijaim, a combjaim, a talpam. Néha úgy érzem, minden izmom egy-egy külön történetet mesél – a megérkezésről, a kilók cipeléséről, a kitartásról. A derekam is belenyilall olykor, emlékeztetve rá, hogy a test nem gép. A nagyhátizsákom vállpántja kidörzsölte a bőröm, arra emlékeztet ezzel, hog nem lehet mindig mindent kényelmesen végigcsinálni.
De nem panaszkodom. Nem kérek részvétet, sem sajnálatot. Ez az én választásom. Az út nem kérdezte, mit bírok – csak megmutatta, mit kell elviselnem ahhoz, hogy végigmenjek rajta.
Sok mindent természetesnek veszünk, amíg működik: az izmaink erejét, a bőrünk épségét, a lépteink könnyedségét. De amikor ezek meginognak, akkor látszik igazán, ki hogyan viseli a nehezet. És én – csendben viselem. Mint a farkas, aki nem ordít, csak megy. Nem gyorsabban – csak ugyanabba az irányba.
Ez az út nem a komfortzónáról szól. Hanem arról, hogy mit teszek akkor, amikor kényelmetlen, amikor fáj, amikor nehéz. Hogy tudok-e ugyanúgy továbbmenni, rendületlenül, nem azért, mert nem fáj – hanem épp azért, mert igen. Mert a fájdalom is része lett az útnak, mint az árnyék a fénynek. És a kitartás nem hangos. Nincs benne ünnepélyesség. Csak egy belső, némán izzó döntés: megyek tovább.
A világ nem mindig látja, mi zajlik bennünk. A mosoly mögött ott lehet az izomfájdalom, a levetett póló alatt a kidörzsölt váll, a csend mögött a fáradt légzés. De engem nem az határoz meg, amit kívülről látnak. Hanem az, hogy mit viselek belül, és hogyan.
Ez a bejegyzés nem panasz. Ez egy vallomás. Hogy igen, az út fáj. De én itt vagyok. És megyek tovább.
Nem mindig kell, hogy látszódjon, mennyire nehéz. Elég, ha tudod, miért mész. Aki tudja, miértet, az kibírja a hogyant is.
