Camino Benedictus a lányommal
🖲 Bakonybél ➡️ Fenyőfő ➡️ Bakonyszentlászló ➡️ Gic ➡️ Ravaszd ➡️ Pannonhalma
📆2026.01.06.
🚶: 49,02 km
⛰⬆️: 665 m
⛰⬇️: 797 m
⏰: 9h50min
Sum: 116,31 km
Amikor az út egyedül visz tovább
A reggel Bakonybélben csendesen indult.
Nem azért, mert nem lett volna mit mondani,
hanem mert volt, amit nem lehetett.
Eszti bal térde estére bedagadt, fájt,
és reggelre sem lett jobb.
Nem sérülés miatt, ez inkább a test válasza:
túl sok volt, túl gyorsan, túl egymás után.
A test jelez.
És ilyenkor figyelni kell.
Az első három napon végig hagytam, hogy Ő diktálja a tempót, sőt sokszor próbáltam visszafogni, hogy ne siessen.
De Ő gondolom, bizonyítani akart nekem.
Hogy kemény csaj.
Hogy erős.
Hogy mindent kibír.
Eredetileg ma még együtt mentünk, gyalogoltunk volna tovább,
Bakonybélből Bakonyszentlászlóig.
Utána Eszti egyébként is hazament volna (korábban, mint én), mert halaszthatatlan dolga van holnap.
Ez volt a terv.
De az út néha mást kér, mint amit elképzelünk.
Közösen hoztuk meg a döntést.
Nem sietve, nem félelemből.
Felelősséggel.
Esztinek most az volt a legjobb, ha hazamegy Budapestre és ma már nem gyalogol velem..
Kikísértem reggel a buszhoz.
Ez a búcsú nem hangos volt.
Nem drámai.
Csak nehéz.
Nekem mindenképpen.
Az együtt töltött napok ott maradtak bennem,
és hirtelen minden lépés más súlyt kapott.
A farkas egyedül maradt az ösvényen.
Amikor Bakonyszentlászlóra értem, még picivel egy óra előtt voltam.
És akkor tudtam:
ha most megállok,
ha most túl korán beérek a szállásra,
akkor az egész nap egyetlen gondolat körül forog majd.
Hogy miért nem együtt.
Hogy mi lett volna, ha…
Az út viszont sosem a „mi lett volna, ha” terepe.
Ezért döntöttem úgy, hogy továbbmegyek.
Nem csak Bakonyszentlászlóig.
Hanem egészen Pannonhalmáig.
Így lett a mai nap negyvenkilenc kilométer.
Hatszázhatvanöt méter szintemelkedés.
És a legkeményebb nap az úton (eddig).
Az út nagyjából hetven százalékát szűzhóban tettem meg.
Nem volt nyom.
Nem volt kapaszkodó.
Csak lépésről lépésre előre,
ahogy a hó engedte.
A maradék harminc százalék már „könnyűnek” számított:
egy keréknyom,
egy kitaposott sáv –
valami, ami emlékeztetett rá,
hogy mások is jártak itt valaha.
Áztam.
Havas voltam.
Fáradt voltam.
De menni kellett.
Pannonhalma előtt már teljes sötét volt.
Fejlámpa, hóesés, szél, hideg.
A 82-es főúton gyalogoltam körülbelül két kilométert.
Nem stoppoltam.
Nem vártam segítséget.
Ahogy mindig, most is az volt a terv:
végiggyalogolni a napjaimat, bármi történjen is.
És akkor megállt egy autó.
Nem intettem.
Nem kértem.
Egyszerűen csak megállt.
Kiszállt egy úriember,
és felajánlotta a segítségét.
Megsajnált a fiával.
Abban a pillanatban nem csak egy gyakorlati helyzetet láttam,
hanem jelet.
Úgy éreztem, mintha Isten – vagy valami nálunk nagyobb,
valami, ami az utakon is figyel –
most azt mondaná:
elég volt mára.
Nem mindent kell egyedül végigvinni.
A körülmények kemények voltak.
Szűzhó, sötét, főút,
átázott ruha, fáradt test.
És bár bennem él az elv,
hogy az utat végig kell járni,
most úgy éreztem:
a hit nem mindig azt jelenti, hogy tovább mész,
hanem néha azt, hogy elfogadod, amit kapsz.
Elfogadtam a segítséget.
Nagyon kedves emberek voltak.
Behoztak Pannonhalmára.
Az utolsó két és fél kilométert nem kellett a sötét főúton megtennem.
Csupa hó voltam, csupa víz,
és mégis melegséget kaptam –
nem csak fizikait, hanem emberit.
Itt is szeretném még egyszer megköszönni nekik!
Ez is része a zarándoklatnak.
Nem csak az, amikor cipelsz.
Hanem az is, amikor megengeded, hogy vigyenek.
Ma az út nem csak Esztivel tanított.
Ma az elengedéssel tanított.
A döntéssel.
A bizalommal.
A felismeréssel, hogy nem gyengébb az,
aki segítséget fogad el,
hanem figyelmesebb.
Pannonhalma ma nem csak egy állomás lett.
Hanem válasz.
Egy nap végére adott válasz.
A farkas ma egyedül ment.
De nem volt teljesen magára hagyva.
Valami vagy valaki más is fogta a kezét egész nap…
🐺🐚🥾
