Egy 7 km-es végtelen jel (vagy nyolcas) alakú pálya a szegedi Rotary Tanösvényen és a Tisza-Maros töltésen.
Ebből futottam le 4 kört, azaz 28 kilométert.
A farkas nem mérlegel — ha úgy érzi menni kell, akkor megy
Öt hete és egy napja a sors odavágott. Egy pillanat alatt elszakadt a szál, amin az álmaim lógtak. Volt, aki azt mondta: „Most hosszú hónapokig pihenj.” Volt, aki csendben nézett rám, és nem értette, miért ég bennem még mindig az út utáni vágy. De én tudtam: bennem nincs kikapcsoló gomb.
A mai útvonalon, a 28 kilométer kőkemény terepén nem csak az izmaim dolgoztak — a lelkem is futott. Minden lépésnél ott volt a kérdés: „Őrültség ez?” De aztán meghallottam belül azt az öreg, mély hangot, ami nem magyaráz, csak mondja: „Menni kell.” Nem a dicsőségért. Nem az érmekért. Hanem mert a mozdulat, a haladás maga a létezésem alapja.
A pálya kanyargott, hol felfelé, hol lefelé. A szívem zakatolt, a tüdőm lángolt. De nem számoltam pulzust. Nem figyeltem, hány kilométer van hátra. Csak figyeltem a szélre, az avar illatára, a talpam alatt roppanó kövekre. Mert ezekben a pillanatokban újra otthon voltam — nem a falak között, hanem az ösvényen, a fák árnyékában, a napfény foltjaiban.
Sokan nem értik, hogy a gyógyulás nem csak kórházi szobákban és kezelőágyakon történik. Az én gyógyulásom itt van — a porban, az izzadságban, a tüző nap alatt. Én nem várom meg, amíg „minden rendben lesz”. Olyan sohasem lesz, hogy minden rendben van. Akkor indulok el, amikor érzem, hogy az út hív. És ha kell, a sebeimmel együtt futok.
Mások azt mondják: „Őrült vagy.”
Én azt mondom: „Ez az egyetlen mód, hogy éljek.”
És talán éppen ezért lett különleges ez a verseny. Mert nem csak a távval küzdöttem meg, hanem mindazzal, ami az elmúlt hetekben rám nehezedett: a félelmekkel, a kétségekkel, a fájdalommal. Minden emelkedőn, minden kanyarban ott volt a múltam árnya — és minden egyes lépésemmel hátrébb szorítottam.
Az ösvényen futva éreztem, hogy a testem még nem a régi, de a szívem annál erősebb. És talán ez a legnagyobb győzelem: nem az, hogy hibátlanul teljesítek, hanem hogy nem hagyom magam legyőzni. Nem azért térek vissza az erdőbe, mert biztos vagyok benne, hogy minden vadat elkapok. Hanem azért, mert tudom: ott a helyem.
A célvonalon átlépve nem csak a 28 kilométer ért véget. Hanem egy hosszú, sötét időszak is, amiből kiléptem. És bár a sebeim még ott vannak, most már tudom — ezek nem gyengítenek, hanem erősítenek. Mert a farkas sosem lesz ugyanaz, miután megsebesítették… de pont ettől válik legendává.
🐺🏃♂️🏔🥾🦿🫶
