„Egy ember jellemét könnyen megítélheted abból, hogyan bánik azokkal, akik semmit sem tudnak adni neki.”
Johann Wolfgang von Goethe
Ez a mondat csendben áll, mint egy próbakő. Nem kér magyarázatot, nem vitatkozik, csak jelen van. Mert a jellem nem akkor mutatkozik meg, amikor figyelnek minket, amikor hasznunk származik belőle, amikor taps jár érte. Hanem akkor, amikor nincs tét. Amikor a másik nem eszköz, nem lehetőség, nem kapcsolat — csak egy másik élőlény az úton.
Az igazi mérce mindig lefelé néz, nem felfelé. Nem azt mutatja meg, hogyan viselkedsz az erőssel, a sikeressel, a befolyásossal, hanem azt, mit kezdesz a gyengével, a láthatatlannal, azzal, aki nem tud viszonozni semmit. Ott nincs alku. Ott nincs üzlet. Ott csak az ember marad.
Sokan jóságnak nevezik, pedig ez nem erény, hanem állapot. Egy belső rend. Aki tisztelettel fordul ahhoz, aki semmit nem adhat vissza, az valójában önmagával van rendben. Nem bizonyítani akar, nem szerepet játszik, nem számol. Csak cselekszik, mert számára ez az egyetlen természetes mozdulat.
Az út — legyen az hegyen, városban vagy a lélek mélyén — mindig ilyen pillanatokkal dolgozik. Apró döntésekkel. Megállsz-e. Lehajolsz-e. Adsz-e akkor is, amikor senki nem látja. És ezekből a láthatatlan mozdulatokból épül fel az, amit egy napon majd jellemnek neveznek.
Talán nem is más ez, mint emlékezés. Arra, hogy minden élet törékeny. Hogy egyszer mi is ott állunk majd valaki előtt, üres kézzel. És akkor nem az számít majd, mennyit gyűjtöttünk, hanem az, hogyan bántunk azokkal, akik nem tudtak adni — csak jelen lenni.
