
A farkas nem nézi az út végét – mégis elér oda. Haladj lépésről lépésre
Amikor útnak indulok a Kékkörön, nem a több mint 2500 kilométer lebeg a szemem előtt.

Amikor útnak indulok a Kékkörön, nem a több mint 2500 kilométer lebeg a szemem előtt.

Lesznek napok, amikor az ösvény végtelennek tűnik majd. A fák hallgatnak, a szél sem ad

Van valami mélyen emberi abban, amikor valaki úgy dönt, hogy elindul. Nem csupán egy sima

„Minden nap egy utazás, és maga az utazás az otthon.”Basho Van ebben a mondatban valami,

„Ahhoz, hogy megtaláld önmagad, előbb el kell tévedned.” Sokáig azt hisszük, hogy az élet arról

„Aki a csúcsot választotta, ne panaszkodjon az út meredekségére.” Ha te választottad a csúcsot, akkor

„Aki szeret gyalogolni, messzebbre jut annál, aki csak a célt szereti.” Azt hiszem, kevés mondat

Ma a Kinizsi 40 teljesítménytúrán jártam a legjobb barátommal, Balogh Zolival. 39,3 km.1229 méter szintemelkedés.8

„Ha jó úton jársz, és hajlandó vagy továbbmenni, előbb-utóbb el fogsz jutni valahová.”Barack Obama Felgyorsult

Hat óra.Tízezer és tízezer lépés.És mindig ugyanoda vissza… Körbe-körbe, önmagam felé. “Fejleszegve egyik, láb után

„Neked könnyű!” – hallom sokszor. „Te simán lefutsz 10, 20, 40 vagy akár 50 kilométert

Hat óra. 1163 méter. Végtelen ismétlés. Vannak utak, amelyek elvezetnek valahová.Vannak ösvények, amelyek hegyeken, völgyeken,

A farkas, aki az elmúlás elől fut? Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy

Avagy a farkast nem a puha fekhely teszi erőssé. „A fájdalom formált azzá, aki vagyok.Nem

Szombaton este a szegedi Art Hotelben volt szerencsém részt venni Rakonczay Gábor előadásán. Nehéz igazán

„A fény megmutatja a felszínt.Az árnyék felfedi a határt.”David Warner Elsőre talán csak egy szép

„Vannak kikötők, ahová nem azért érkezünk meg, hogy továbbinduljunk.Hanem azért, hogy végre megérkezzünk.” Van valami

„Két bánatom van:egyik, hogy meg kell halnom;másik, hogy addig élnem kell.Két örömöm van:egyik, hogy meghalhatok;másik,

Van egy furcsa jelenség az emberi kapcsolatokban. Amíg csendben tűrsz… amíg mindig alkalmazkodsz… amíg lenyeled

„Bárhol is vagy,az a kezdőpont.”zen mondás Sokan azt hiszik, hogy előbb rendbe kell tenniük az

„Az üvegnek össze kell törnie, hogy veszélyessé váljon.A nyomás repedéseket hoz létre.A fájdalom éleket formál.Ami
A keresés illúziója
„Amit soha nem veszítettél el, azt soha nem is találhatod meg.”
Nisargadatta Maharaj
Egész életünkben keresünk valamit. Keressük a boldogságot, a békét, az önmagunkhoz vezető utat. Keressük a helyünket a világban, a válaszokat a kérdéseinkre, az értelmet a szenvedéseink mögött. Újabb és újabb célokat tűzünk ki magunk elé, hegyeket mászunk meg, kilométerek ezreit tesszük meg, kapcsolatokat építünk, néha lerombolunk, aztán újra megpróbáljuk. Mert valahol mélyen azt hisszük, hogy hiányzik belőlünk valami. Hogy van egy darabja az életünknek, amelyet valahol elveszítettünk, és ha egyszer megtaláljuk, akkor végre minden a helyére kerül.
De mi van akkor, ha semmi sem hiányzik?
Mi van akkor, ha éppen a keresésünk az, ami eltávolít attól, amit keresünk? Ha a béke, amely után annyira vágyakozunk, nem egy távoli hegycsúcson, nem egy teljesített kihívás végén, nem mások elismerésében, hanem már most is ott van bennünk? Csak éppen nem vesszük észre, mert annyira elfoglaltak vagyunk azzal, hogy valahová máshová akarunk eljutni.
A zen tanítások egyik legmélyebb felismerése éppen ez: nem kell azzá válnunk, akik valójában vagyunk. Nem kell megszereznünk azt, ami mindig is a miénk volt. Nem kell megérkeznünk önmagunkhoz, mert soha nem is hagytuk el igazán önmagunkat. Legfeljebb annyi zajt, félelmet, elvárást és vágyat halmoztunk magunk köré, hogy már nem halljuk a saját csendünket. És minél kétségbeesettebben próbáljuk megtalálni, annál távolibbnak érezzük.
Sokszor elgondolkodtam ezen az útjaim során. Amikor az ember napokon, heteken keresztül gyalogol, amikor már nem számít, milyen nap van, mennyi az idő, vagy mi történik a világ másik felén, lassan valami megváltozik benne. A kezdetben még hangosan beszélő gondolatok elcsendesednek. A hétköznapokban fontosnak hitt dolgok elveszítik a jelentőségüket. Lehullanak rólunk azok a szerepek, amelyeket olyan gondosan építgettünk magunk köré. És egyszer csak ott maradunk mi magunk. Mindenféle címke, elvárás és bizonyítási kényszer nélkül. Nem lettünk többek. Nem szereztünk semmi újat. Egyszerűen csak megszabadultunk attól, ami eltakarta azt, ami mindig is ott volt.
Talán ezért is olyan különös számomra a hosszú gyaloglás és a futás. Kívülről úgy tűnhet, mintha folyton valahová tartanék. Mintha mindig lenne egy újabb cél, egy újabb távolság, egy újabb határ, amelyet át akarok lépni. Pedig az igazán fontos pillanatokban nem előre haladok, hanem befelé. Nem keresek valami újat, hanem lassan elengedem mindazt, amiről azt hittem, hogy szükségem van rá. És néha, egy-egy lépés erejéig, megértem, hogy nincs hová sietnem. Hogy az út nem azért fontos, mert egyszer majd megérkezem valahová, hanem mert lehetőséget ad arra, hogy jelen legyek.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne legyenek céljaink, álmaink, vagy hogy ne akarjunk fejlődni. A fa is növekszik, a folyó is halad, a madár is repül. De egyik sem azért teszi, mert úgy érzi, hogy önmagában nem elég. Egyszerűen csak követi a természetét. Talán nekünk is ezt kellene újra megtanulnunk. Törekedni anélkül, hogy a boldogságunkat az eredménytől tennénk függővé. Szeretni anélkül, hogy birtokolni akarnánk. Haladni anélkül, hogy menekülnénk önmagunk elől.
Mert az élet egyik legnagyobb ellentmondása, hogy sokszor éppen akkor találunk rá a békére, amikor végre abbahagyjuk a keresését. Amikor nem akarjuk mindenáron megváltoztatni a pillanatot. Amikor képesek vagyunk elfogadni azt, ami van, anélkül, hogy rögtön valami mást kívánnánk helyette.
Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogyan találhatnánk meg önmagunkat. Hanem az, hogy mi mindent kell még elengednünk ahhoz, hogy végre észrevegyük: soha nem is veszítettük el.
És talán egyszer megértjük azt is, hogy az egész életünkön át tartó utazás végén nem egy idegen helyre érkezünk meg.
Hanem haza.
Oda, ahol mindig is voltunk.
Mert néha a leghosszabb út sem vezet máshová, csak vissza önmagunkhoz.
🐺 Az Út Magányos Farkasa
...
Minden illúzió – és mégis minden számít
„Láss mindent illúziónak.”
zen bölcsesség
Első hallásra talán furcsának, sőt egyenesen értelmetlennek tűnhet ez a mondat. Hiszen hogyan lehetne illúzió mindaz, amit látunk, érzünk, megélünk? Hogyan lehetne illúzió a szeretet, a fájdalom, az öröm, a veszteség, a siker vagy éppen a kudarc? Hiszen ezek mind valóságosak. Megérintenek, formálnak bennünket, néha felemelnek, máskor a földre taszítanak. A zen azonban nem azt tanítja, hogy a világ nem létezik, vagy hogy az érzéseink hamisak lennének. Sokkal inkább arra próbál ráébreszteni bennünket, hogy a dolgok nem feltétlenül azok, aminek látjuk őket. És legfőképpen nem olyan állandóak, mint amilyennek hinni szeretnénk.
Az életünk jelentős részét azzal töltjük, hogy történeteket gyártunk magunknak. Történeteket arról, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk, mit értünk el, és mit veszítettünk el. Címkéket ragasztunk magunkra és másokra. Sikeres vagyok. Sikertelen vagyok. Erős vagyok. Gyenge vagyok. Szeretnek. Nem szeretnek. Fontos vagyok. Jelentéktelen vagyok. Aztán idővel annyira azonosulunk ezekkel a történetekkel, hogy már nem is látjuk mögöttük a valóságot. Elhisszük, hogy mi magunk vagyunk a történetünk. Pedig nem. A történet változik, ahogyan mi magunk is folyamatosan változunk. Ami tegnap még a világ végét jelentette, arra ma talán már mosolyogva gondolunk vissza. Amiért évekkel ezelőtt bármit megtettünk volna, az ma talán semmit sem jelent számunkra.
Az illúzió egyik legnagyobb csapdája az állandóságba vetett hitünk. Úgy élünk, mintha minden örökké tartana. Mintha az egészségünk, a kapcsolataink, a lehetőségeink, a fiatalságunk vagy akár a holnapunk magától értetődő lenne. Ragaszkodunk az emberekhez, a tárgyakhoz, az emlékekhez, az elképzeléseinkhez, és közben észre sem vesszük, hogy éppen ez a ragaszkodás okozza szenvedéseink jelentős részét. Nem azért szenvedünk, mert a dolgok változnak. Hanem mert azt szeretnénk, hogy ne változzanak. Meg akarjuk állítani azt, aminek a természete éppen a mozgás és az átalakulás.
Gondoljunk csak bele, hányszor szenvedtünk már olyan dolgok miatt, amelyek végül soha nem következtek be. Hányszor féltünk egy elképzelt jövőtől, hányszor vívtunk csatákat a fejünkben olyan emberekkel, akik talán nem is tudtak erről. Hányszor éltünk újra egy régen elmúlt sérelmet, mintha az éppen abban a pillanatban történne. A testünk a jelenben volt, de az elménk valahol egészen máshol. Egy múltban, amely már nem létezik, vagy egy jövőben, amely talán soha nem fog létezni. És közben elszalasztottuk az egyetlen dolgot, amely valóban a rendelkezésünkre állt. A jelent.
Sokat gondolkodom azon, hogy az ember miért akar annyira valakivé válni. Miért akar mindenáron bizonyítani, megfelelni, győzni, elérni valamit? Miért hisszük azt, hogy majd a következő siker, a következő cél, a következő elismerés végre megadja azt a nyugalmat, amit keresünk? Aztán amikor odaérünk, gyakran rájövünk, hogy semmi sem változott igazán. Ugyanazok a kérdések várnak ránk, ugyanazok a bizonytalanságok, ugyanaz az elménk. És már keressük is a következő hegyet, amelyet meg kell másznunk. A következő utat, amelyet végig kell járnunk. Pedig talán nem is a hegy tetején, és nem is az út végén vár ránk az, amit keresünk. Hanem abban a pillanatban, amikor végre abbahagyjuk a keresést, és egyszerűen jelen vagyunk.
A zen számomra éppen ezért nem a világtól való elfordulásról szól. Nem arról, hogy ne szeressünk, ne küzdjünk, ne legyenek álmaink vagy céljaink. Éppen ellenkezőleg. Arról szól, hogy mindezt teljes szívvel tegyük, de közben ne váljunk a saját vágyaink foglyaivá. Szeressünk úgy, hogy közben tudjuk, semmi sem birtokolható. Küzdjünk úgy, hogy közben elfogadjuk a vereség lehetőségét. Éljünk úgy, hogy tudjuk, egyszer minden véget ér. Mert a mulandóság felismerése nem elveszi az élet értelmét, hanem éppen megadja azt.
Nézzünk meg egy pillangót. Nem aggódik amiatt, hogy meddig élhet még. Nem akar másik pillangó lenni. Nem hasonlítgatja a szárnyait a többiekéhez. Nem gyűjt elismeréseket, és nem próbál nyomot hagyni a világban. Egyszerűen csak létezik. Repül, ameddig repülhet. És amikor eljön az ideje, eltűnik. Mi, emberek pedig egész életünkben azért küzdünk, hogy valamiképpen kivonjuk magunkat ugyanezen törvényszerűség alól.
Láss mindent illúziónak. De ez ne azt jelentse, hogy semmi sem fontos. Hanem azt, hogy semmi sem a tiéd örökre.
Akit szeretsz, szeresd most. Amit szeretnél megtenni, tedd meg, amíg lehetőséged van rá. Ha valakinek meg kell bocsátanod, ne várj arra, hogy egyszer majd könnyebb lesz. Ha van egy utad, amelyet szeretnél végigjárni, indulj el rajta. De közben ne felejtsd el, hogy sem az út, sem a cél, sem az a valaki, akinek az út végén gondolod magad, nem állandó.
És talán ez a legnagyobb szabadság, amelyet az ember megtapasztalhat. Amikor már nem akarja mindenáron megőrizni azt, ami elmúlik. Nem akarja birtokolni azt, ami soha nem is volt az övé. Nem akarja megállítani az időt, és nem akar örökké ugyanaz az ember maradni.
Egyszerűen csak él. Figyel. Szeret. Megteszi a következő lépést.
Mert lehet, hogy minden, amihez ragaszkodunk, csupán illúzió. De az a pillanat, amelyben éppen vagyunk, az életünk maga.
És talán nem is kell ennél több.
🐺
...
Nem minden ellen kell harcolni
„A megadás egyszerű, mégis mély bölcsessége abban rejlik, hogy nem szembeszegülünk az élet áramlásával, hanem engedünk neki.”
— Eckhart Tolle
Van egy pont az ember életében, amikor lassan megérti, hogy nem minden csatát kell megvívnia. Hogy nem minden akadályt kell legyőznie, nem minden igazságtalanságra kell válaszolnia, és nem minden történésnek kell feltétlenül úgy alakulnia, ahogyan azt előre elképzelte. Fiatalabban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az erőnk abban rejlik, mennyire vagyunk képesek ellenállni a világnak. Mennyire tudjuk keresztülvinni az akaratunkat, mennyire tudunk ragaszkodni az elképzeléseinkhez, az igazunkhoz, a terveinkhez. Aztán az évek, a tapasztalatok, a veszteségek és a csalódások lassan megtanítanak valami egészen másra. Arra, hogy néha éppen az elengedéshez kell a legnagyobb erő.
A megadás szónak különös, szinte kellemetlen csengése van. Gyengeséget, vereséget, meghátrálást társítunk hozzá. Mintha az, aki megadja magát, szükségszerűen elveszítene valamit önmagából. Pedig a valódi megadásnak semmi köze a feladáshoz. Nem azt jelenti, hogy többé nem küzdünk azért, ami fontos számunkra, hogy nincsenek céljaink, vagy hogy közömbösen szemléljük az életünket. Sokkal inkább azt jelenti, hogy abbahagyjuk a harcot azzal, ami már megtörtént, amit ebben a pillanatban nem tudunk megváltoztatni. Elfogadjuk a valóságot olyannak, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek szerintünk lennie kellene. Mert a kettő közötti különbségben születik meg a szenvedésünk jelentős része.
Sokat tanultam erről az úton. Többet talán, mint bármelyik könyvből, amelyet valaha elolvastam. Amikor az ember napokon, heteken keresztül gyalogol, előbb-utóbb megtapasztalja, milyen keveset számítanak a saját elképzelései a világ működésében. Az eső akkor is esik, ha száraz időt szeretnénk. A hegy akkor is meredek, ha már alig van erőnk felkapaszkodni rá. A lábunk akkor is fájhat, ha még hosszú kilométerek várnak ránk. Eleinte az ember bosszankodik, tiltakozik, haragszik a körülményekre, az időjárásra, olykor még saját magára is. Aztán egy idő után rájön, hogy mindez mennyire értelmetlen. A hegy nem lesz alacsonyabb attól, hogy szidjuk. Az eső nem áll el attól, hogy dühösek vagyunk rá. És a fájdalom sem feltétlenül múlik el attól, hogy minden gondolatunkkal ellene küzdünk. Egyszerűen tudomásul kell venni, ami van, és megtenni azt, amit az adott pillanat lehetővé tesz. Néha továbbmenni. Néha megállni. Néha pedig elfogadni, hogy aznap másként alakulnak a dolgok, mint terveztük.
A zen buddhizmus tanításaiban újra és újra visszatér ez a gondolat. A szenvedésünk jelentős része nem magukból az eseményekből, hanem a hozzájuk való ragaszkodásunkból és az ellenállásunkból fakad. Abból, hogy görcsösen kapaszkodunk abba, aminek szerintünk lennie kellene, miközben képtelenek vagyunk elfogadni azt, ami ténylegesen van. Azt szeretnénk, hogy az emberek másként viselkedjenek, hogy a múltunk másként történjen, hogy a jövőnk kiszámítható legyen, hogy az élet igazságosan ossza el az örömöt és a fájdalmat. Csakhogy a világ nem a mi elvárásaink szerint működik. Soha nem is működött úgy. És minél erősebben próbáljuk a saját elképzeléseinkhez igazítani, annál nagyobb lesz bennünk a feszültség.
Érdekes, hogy sokszor éppen azokkal a dolgokkal harcolunk a legkitartóbban, amelyeken már semmit sem tudunk változtatni. Egy régi sérelemmel, egy elmulasztott lehetőséggel, valakinek a szavaival, egy döntésünk következményeivel. Újra és újra lejátsszuk magunkban ugyanazokat a történeteket, más befejezést képzelünk hozzájuk, gondolatban vitatkozunk olyan emberekkel, akik talán már rég elfelejtették az egészet. Miközben a múlt változatlan marad, mi a jelenünket áldozzuk fel érte. Mintha az ellenállásunkkal visszafordíthatnánk az időt. Pedig a múlt elfogadása nem jelenti azt, hogy helyesnek tartjuk, ami történt. Csupán azt, hogy többé nem engedjük, hogy az, amin már nem változtathatunk, tovább uralja az életünket.
Ugyanez igaz az emberekre is. Mennyi energiát fordítunk arra, hogy másokat megváltoztassunk! Hogy megértessük velük az igazunkat, hogy beláttassuk a hibáikat, hogy olyanokká formáljuk őket, amilyennek szerintünk lenniük kellene. Közben pedig megfeledkezünk arról az egyszerű igazságról, hogy mások gondolatai, döntései és érzései nem tartoznak az ellenőrzésünk alá. Elmondhatjuk, amit gondolunk. Kiállhatunk az értékeink mellett. Meghúzhatjuk a határainkat, és szükség esetén el is távolodhatunk. De senkit nem kényszeríthetünk valódi megértésre vagy változásra. És talán éppen ez az egyik legnehezebb lecke: megtanulni szeretni anélkül, hogy birtokolni akarnánk, segíteni anélkül, hogy irányítanánk, és elengedni anélkül, hogy gyűlölnénk.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy mindenbe bele kell törődnünk. Vannak helyzetek, amikor kötelességünk felemelni a szavunkat, amikor az igazságtalansággal szemben igenis ki kell állnunk. Az elfogadás nem egyenlő a közönnyel, ahogyan a béke sem jelent feltétlenül konfliktusmentességet. A különbség abban rejlik, hogy honnan cselekszünk. A dühből, félelemből és sértettségből fakadó ellenállás gyakran ugyanazt a szenvedést termeli újra, amelytől szabadulni szeretnénk. A tisztánlátásból, együttérzésből és belső nyugalomból fakadó cselekvés viszont akkor is megőrizheti a békénket, ha közben nagyon határozottan mondunk nemet valamire. Nem kell gyűlölnünk ahhoz, hogy ellenálljunk. Nem kell haragudnunk ahhoz, hogy változtassunk. És nem kell mindenáron győznünk ahhoz, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz.
Talán ezért szeretem annyira a bambusz képét is. A hatalmas, merev fa olykor kettétörik a viharban, miközben a vékony bambusz meghajlik a szélben, majd amikor a vihar elvonul, újra felegyenesedik. Nem azért marad életben, mert erősebb a viharnál, hanem mert nem akar mindenáron szembeszállni vele. Van benne valami, amit nekünk, embereknek is érdemes lenne megtanulnunk. Hogy a rugalmasság nem gyengeség. Hogy a meghajlás nem mindig meghunyászkodás. És hogy néha éppen az marad talpon, aki időben felismeri, mikor kell engednie.
Egyre inkább azt gondolom, hogy az élet egyik legnagyobb művészete megtanulni különbséget tenni aközött, amin változtathatunk, és aközött, amin nem. Az előbbiért tenni kell, lehetőleg minden erőnkkel. Az utóbbit pedig meg kell tanulnunk elfogadni. Nem mindig könnyű ez. Nekem sem. Vannak napok, amikor még mindig szeretném a világot a saját elképzeléseim szerint alakítani, amikor bosszantanak az akadályok, amikor nehezen engedem el a sérelmeket, vagy amikor a türelmetlenségem erősebb a belátásomnál. De talán nem is az a lényeg, hogy mindig sikerüljön. Hanem az, hogy egyre gyakrabban észrevegyem, amikor feleslegesen harcolok valamivel, és legyen bennem elegendő tudatosság ahhoz, hogy abbahagyjam.
Mert az élet nem ellenség, amelyet le kell győznünk. Nem egy folyamatos küzdelem, amelyben minden pillanatban bizonyítanunk kell az erőnket, az igazunkat vagy az értékünket. Sokkal inkább egy folyó, amelynek sodrását olykor követhetjük, máskor kereszteznünk kell, és néha a partján megállva egyszerűen csak szemlélnünk. Nem irányíthatjuk minden kanyarulatát, nem szabhatjuk meg, milyen kövek kerüljenek az utunkba, de megtanulhatunk együtt mozogni vele. És talán éppen akkor kezdődik az igazi szabadság, amikor többé nem akarjuk mindenáron ellenőrzésünk alatt tartani.
Mert a feladás azt jelenti, hogy lemondunk az utunkról. Az elfogadás pedig azt, hogy végre meglátjuk az utat olyannak, amilyen valójában.
És akkor már nem azzal pazaroljuk az erőnket, hogy miért nem másmilyen.
Hanem egyszerűen megyünk tovább.
Lépésről lépésre.
Nem az élet ellen.
Hanem vele együtt.
🐺
...
A böngészési élmény fokozására, valamint a forgalom elemzése érdekében sütiket (cookie) használunk. Az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhat a sütik használatához.