
Kékkör – Nulláról a Végtelenbe – Farkas a Kéken 1. nap
🖲 Szeged ➡️ Szatymaz ➡️ Zsombó ➡️ Bordány ➡️ Zákányszék ➡️ Ruzsa ➡️ Ruzsa-fa📆2026.07.01.🚶: 65

🖲 Szeged ➡️ Szatymaz ➡️ Zsombó ➡️ Bordány ➡️ Zákányszék ➡️ Ruzsa ➡️ Ruzsa-fa📆2026.07.01.🚶: 65

Azt hiszem, a lelkem, a testem és a szellemem már úgy háborog, mint egy viking

Július 1-jétől több mint két és fél ezer kilométeren keresztül járom majd Magyarország ösvényeit. Sokszor

Ma pontosan egy éve történt. A Kékkör projekt 21. napján, a Kab-hegyen egy rossz mozdulat

0 II ♾️ Miért éppen a „Nulláról a Végtelenbe” (Zero to Infinity) nevet kapta a

Sokan kérdezték már tőlem, hogy ha sikerül teljesítenem a teljes Országos Kékkört, akkor vajon Magyarország

„Aki beleugrik az ismeretlenbe, nem tartozik magyarázattal azoknak, akik csak állnak és nézik.” Van egy

„Minden nap egy utazás, és maga az utazás az otthon.”Basho Van ebben a mondatban valami,

„Ahhoz, hogy megtaláld önmagad, előbb el kell tévedned.” Sokáig azt hisszük, hogy az élet arról

„Aki a csúcsot választotta, ne panaszkodjon az út meredekségére.” Ha te választottad a csúcsot, akkor

„Aki szeret gyalogolni, messzebbre jut annál, aki csak a célt szereti.” Azt hiszem, kevés mondat

Ma a Kinizsi 40 teljesítménytúrán jártam a legjobb barátommal, Balogh Zolival. 39,3 km.1229 méter szintemelkedés.8

Hat óra.Tízezer és tízezer lépés.És mindig ugyanoda vissza… Körbe-körbe, önmagam felé. “Fejleszegve egyik, láb után

„Neked könnyű!” – hallom sokszor. „Te simán lefutsz 10, 20, 40 vagy akár 50 kilométert

Hat óra. 1163 méter. Végtelen ismétlés. Vannak utak, amelyek elvezetnek valahová.Vannak ösvények, amelyek hegyeken, völgyeken,

A farkas, aki az elmúlás elől fut? Az elmúlt pár napban nem hagy nyugodni egy

Avagy a farkast nem a puha fekhely teszi erőssé. „A fájdalom formált azzá, aki vagyok.Nem

Szombaton este a szegedi Art Hotelben volt szerencsém részt venni Rakonczay Gábor előadásán. Nehéz igazán

„Hagyd nyitva az első és a hátsó ajtót.Engedd, hogy a gondolataid jöjjenek és menjenek.Csak ne

„Kilépni a világból annyit jelent, hogy az elme többé nem foglalkozik a világ véleményével.”Dōgen Zenji

A vegetáriánus étrend számomra nem trend, nem divat, nem egy kipipálandó rubrika egy életmód-listán. Nem

„Azt hiszed, Isten fentről néz ránk,pedig valójában belülről lát minket.”Rúmí Sokan úgy képzelik Istent, mint

„Az, hogy az ostobák gyűlölnek, annak az ára, hogy nem vagy közülük való.” Van egy

„Amit keresel, keres téged.”Rumi Ez a mondat olyan, mint egy csendben elhangzó igazság, amelyet nem
EZ VALAMI VICC? VAGY AZ ÉLETÜNK LEGNAGYOBB ÁTVERÉSE?
Sokat gondolkodom ezen mostanában. Egyre többet. És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább az az érzésem, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, ahogyan az életünket berendeztük.
Megszületünk. Kapunk egy-két év gondtalan gyerekkort, aztán elkezdődik a felkészülés az életre.
Tanulunk húsz, huszonöt évig. Azért, hogy majd dolgozhassunk.
Aztán dolgozunk negyven, negyvenöt éven keresztül.
Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni, hazamegyünk, elfáradunk, lefekszünk.
Másnap kezdjük elölről.
Hétfőtől péntekig a hétvégét várjuk.
Januártól a nyári szabadságot.
Évről évre pedig azt a bizonyos napot, amikor végre nyugdíjba mehetünk.
És ha szerencsénk van, ha egyáltalán megérjük, akkor kapunk még öt, tíz, esetleg tizenöt évet, amit végre szabadon élhetünk.
De kérdezem én: EZ VALAMI VICC?
Idén nyáron a Kékkörön, a negyvenfokos hőségben találkoztam egy erősen ittas emberrel, aki értetlenül nézte, hogy mit keresek ott, miért gyalogolok önként ebben az embertelen melegben. Úgy nézett rám, mintha teljesen megháborodtam volna. És talán akkor, abban a pillanatban tényleg én tűntem őrültnek.
De mostanában egyre gyakrabban eszembe jut ez a találkozás. Mert ahogy nézem a világot, ahogy nézem magunkat, már nem is vagyok biztos benne, hogy melyikünk értette félre az életet.
Tényleg ezért születünk meg?
Hogy az életünk legszebb, legerősebb, legegészségesebb évtizedeit arra áldozzuk, hogy egyszer majd végre elkezdhessünk élni?
És mi történik, amikor elérkezik az a bizonyos „majd”?
Amikor már nem bírjuk megmászni azt a hegyet, amiről egész életünkben álmodoztunk.
Amikor már nincs erőnk végigjárni azt az utat, amit évtizedek óta tervezgettünk.
Amikor a testünk már nem engedelmeskedik úgy, mint régen.
Amikor az időnk végre lenne, de az egészségünk, az erőnk vagy éppen a társunk már nincs hozzá.
Mert az élet nem garantálja, hogy megérjük a nyugdíjat. És ha megérjük, azt sem garantálja, hogy még képesek leszünk megvalósítani mindazt, amit addig halogattunk.
A „majd” talán az emberiség egyik legnagyobb önbecsapása.
Majd ha lesz időm.
Majd ha több pénzem lesz.
Majd ha a gyerekek felnőnek.
Majd ha kifizettem a házat.
Majd ha nyugdíjas leszek.
Majd. Majd. Majd.
És egyszer csak elfogynak a holnapok.
Nem a munkával van bajom. Dolgozni kell, felelősséget vállalni kell, családot fenntartani kell. Én is ezt teszem, és nem akarok úgy tenni, mintha ezek a kötelességek egyik napról a másikra eltűnhetnének. De azt egyre nehezebben tudom elfogadni, hogy közben az életünket valami távoli, bizonytalan jövőnek rendeljük alá. Mintha a jelen csupán egy hosszú váróterem lenne, ahol türelmesen üldögélünk, amíg végre szólítanak bennünket.
Csakhogy az élet nem a váróterem után kezdődik. Az élet most történik.
Talán ezért is indulok újra és újra útnak. Talán ezért keresem a határaimat, ezért akarok hegyeket mászni, kilométerek ezreit megtenni, néha a lehetetlent is megpróbálni. Nem azért, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Hanem mert nem akarom egyszer, az életem végén azt mondani: mennyi mindent szerettem volna még megtenni, ha lett volna rá időm.
És tudjátok, mi a legfurcsább? Hogy mindezt mi magunk is fenntartjuk. Ezt a végtelen körforgást. A társadalmi elvárásokkal, a megszokásainkkal, a félelmeinkkel, a biztonság utáni vágyunkkal. Felépítünk egy életet, amelyből aztán egész életünkben a szabadulást várjuk.
Egyre erősebben érzem, hogy ebből a gondolkodásból ki akarok lépni. Nem feltétlenül a munkából, nem a felelősségből, hanem abból a hitből, hogy az igazi életemet állandóan későbbre kell halasztanom.
Mert nem akarok hatvanöt vagy hetvenéves koromban arra ébredni, hogy végre szabad vagyok, csak éppen már nem tudok mit kezdeni a szabadságommal.
Nem tudom, mi a megoldás. Tényleg nem. És nem akarok úgy tenni, mintha tudnám. De azt egyre biztosabban érzem, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk.
Mert ha az életünk nagy részét azzal töltjük, hogy egyszer majd élhessünk, akkor mikor élünk valójában?
És ha holnap véget érne minden, vajon azt mondanánk, hogy éltünk?
Vagy csak azt, hogy készültünk rá?
🐺 Az Út Magányos Farkasa
...
A víz bölcsessége – Az igazi erő nem harcol
„A víz soha nem harcol a sziklával. Egyszerűen megkerüli, továbbfolyik, és idővel mégis formára alakítja a követ.”
Van valami egészen különös abban, ahogyan a víz létezik. Nem akar győzni. Nem akar bizonyítani. Nem akar erősebbnek látszani annál, ami az útjába kerül. Egyszerűen csak halad. Ha sziklához ér, nem kezd vele értelmetlen küzdelembe. Nem próbálja mindenáron áttörni. Megkeresi a következő lehetséges utat, és folyik tovább. És miközben a szikla mozdulatlannak, legyőzhetetlennek tűnik, a víz lassan, szinte észrevétlenül alakítja. Nem az erejével. Hanem a kitartásával.
Talán éppen ez az egyik legfontosabb tanítás, amit a természettől kaphatunk: nem minden akadályt kell legyőznünk ahhoz, hogy továbbjuthassunk.
Mi, emberek hajlamosak vagyunk másként gondolkodni. Ha valami az utunkba áll, azonnal küzdeni kezdünk ellene. Ha valaki nem ért velünk egyet, meg akarjuk győzni. Ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzeltük, minden erőnkkel megpróbáljuk megváltoztatni. Ha az élet bezár előttünk egy ajtót, néha addig verjük az öklünkkel, amíg már nemcsak az ajtó sérül, hanem mi magunk is.
Pedig lehet, hogy néhány lépéssel arrébb nincs is fal.
A buddhista tanításokban a ragaszkodás az emberi szenvedés egyik legmélyebb forrása. Ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, az igazunkhoz, az elvárásainkhoz, ahhoz a képhez, amelyet önmagunkról és a világról kialakítottunk. És amikor a valóság nem hajlandó alkalmazkodni ehhez a képhez, szenvedni kezdünk. Nem feltétlenül azért, mert az élet igazságtalan velünk, hanem mert képtelenek vagyunk elfogadni, hogy néha másfelé vezet az út, mint amerre elindultunk.
A víz nem ragaszkodik a medréhez. Ha a táj megváltozik, vele változik az iránya is. De attól még víz marad.
És milyen jó lenne, ha mi is képesek lennénk erre. Megváltoztatni az irányunkat anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat.
Sokáig azt hittem, hogy az erő elsősorban azt jelenti, hogy nem hátrálunk meg. Hogy bármi történik, megyünk előre, összeszorított fogakkal, és ha kell, áttörünk mindenen. Az évek, a megtett kilométerek, a kudarcok és az újrakezdések azonban valami egészen mást tanítottak nekem.
Azt, hogy az igazi erő néha éppen abban rejlik, hogy nem akarunk minden csatát megvívni.
Hogy képesek vagyunk elengedni egy vitát, amelynek nincs értelme. Kilépni egy helyzetből, amely csak felemészti az energiánkat. Elfogadni, hogy nem minden ember fog megérteni bennünket, nem mindenki fog velünk tartani, és nem minden út vezet oda, ahová eredetileg szerettünk volna megérkezni.
És mindez nem gyengeség.
Ahogyan a víz sem gyenge attól, hogy megkerüli a sziklát.
A hosszú gyaloglások és futások során számtalanszor megtapasztaltam ezt. Amikor az ember már órák, napok vagy akár hetek óta úton van, egy idő után rájön, hogy nem lehet minden kilométerrel harcolni. Nem lehet minden emelkedőt legyőzendő ellenségnek tekinteni. Nem lehet minden fájdalomra dühvel válaszolni. Mert ha így teszünk, előbb-utóbb éppen az a küzdelem emészt fel bennünket, amelynek a célba kellene juttatnia.
Meg kell tanulni együtt haladni az úttal. Elfogadni az emelkedőt, a lejtőt, az esőt, a szelet, a forróságot. Megérteni, hogy ezek nem ellenünk vannak. Egyszerűen csak részei annak a világnak, amelyen keresztülhaladunk.
És ha ezt egyszer valóban megértjük, valami megváltozik bennünk.
Már nem akarjuk mindenáron uralni az utat. Egyszerűen járni kezdjük.
A zen számomra erről is szól. Nem a passzivitásról, nem a közönyről, és végképp nem a feladásról. Hanem arról a belső szabadságról, amikor képesek vagyunk különbséget tenni aközött, amin változtatnunk kell, és aközött, amit egyszerűen el kell fogadnunk.
Mert a víz sem adja fel. Egyetlen pillanatra sem. Ha akadályba ütközik, nem áll meg örökre. Nem fordul vissza sértődötten. Nem kérdezi, miért éppen vele történik mindez. Egyszerűen megtalálja a módját, hogy továbbhaladjon.
És ebben van valami végtelenül szép.
A mai világunkban, ahol szinte minden a versengésről, a hangoskodásról, a másik legyőzéséről és a saját igazunk bizonygatásáról szól, talán különösen fontos lenne újra megtanulnunk a víz bölcsességét.
Nem kell minden sértésre válaszolni. Nem kell minden provokációra reagálni. Nem kell minden embernek bebizonyítani, hogy igazunk van. És nem kell minden sziklát darabokra törni csak azért, mert éppen előttünk áll.
Néha elég továbbmenni.
Csendben. Türelemmel. Következetesen.
Mert a víz nem attól formálja a követ, hogy egyszer hatalmas erővel nekicsapódik. Hanem attól, hogy újra és újra visszatér. Hogy nem sürgeti az időt. Hogy nem akarja ma befejezni azt, amihez talán évszázadok kellenek.
A kitartás nem mindig hangos. A valódi erőnek pedig nincs szüksége arra, hogy állandóan bizonygassa önmagát.
És talán az életünk egyik legnagyobb felismerése éppen az, amikor megértjük, hogy nem a sziklává kell válnunk. Nem keményebbé, érzéketlenebbé, hajlíthatatlanabbá.
Hanem vízzé.
Olyanná, amely képes alkalmazkodni, de nem veszíti el a természetét. Amely képes engedni, de nem adja fel az útját. Amely lágy, mégis képes a legkeményebb követ is megváltoztatni.
Mert végül nem mindig az győz, aki a legerősebben üt. Nem is az, aki a leghangosabban kiabál. És nem feltétlenül az, aki minden akadályt félrelök maga elől.
Hanem az, aki képes továbbhaladni akkor is, amikor mások már régen megálltak.
Ne akarj minden sziklát legyőzni az életedben. Tanulj meg folyni közöttük.
És ha egyszer visszatekintesz a megtett utadra, talán észreveszed, hogy miközben azt hitted, az akadályok formálnak téged, valójában te is formáltad a világot magad körül.
Nem erőszakkal. Nem haraggal. Nem a másik legyőzésével.
Hanem azzal, hogy mindvégig önmagad maradtál, és nem hagytad abba a haladást.
Mert a víz legnagyobb ereje nem az, hogy áttöri a sziklát. Hanem az, hogy a szikla sem képes megállítani.
🙏
Az Út Magányos Farkasa
🐺
...
Akik csak nézik, soha nem fogják érteni
„Aki beleugrik az ismeretlenbe, nem tartozik magyarázattal azoknak, akik csak állnak és nézik.”
Van egy pont minden igazán nagy döntés előtt, amikor még semmi sem biztos. Amikor nincs garancia arra, hogy sikerülni fog, nincs bizonyíték arra, hogy jó döntést hoztál, és sokszor még te magad sem tudod pontosan, mi vár rád. Csak azt érzed, hogy menned kell. Kívülről ezt nagyon könnyű őrültségnek látni. Annak, aki a parton áll, mindig egyszerűbb megmondani, hogyan kellene úszni. Annak, aki a hegy lábánál marad, könnyű megmagyarázni, miért fölösleges felmászni rá. És annak, aki soha nem tett fel igazán sokat valamire, könnyű megkérdezni: miért kockáztatsz ennyit?
Szerintem az egyik legnagyobb hiba, amit ilyenkor elkövethetünk, hogy megpróbáljuk mindenkivel megértetni azt, amit mi magunk érzünk. Magyarázzuk a döntéseinket, bizonygatjuk, hogy van értelmük, érveket keresünk, hogy mások számára is elfogadhatóvá tegyük őket. Mintha csak akkor lenne jogunk elindulni, ha előtte elegendő ember jóváhagyta az utat. Pedig vannak döntések, amelyeket egyszerűen nem lehet kívülről teljesen megérteni. Mert aki nem érzi azt a belső nyugtalanságot, azt a kíváncsiságot vagy azt a nagyon mélyről jövő érzést, hogy ezt meg kell próbálnod, annak hiába magyarázod.
Ezt a saját életemben is egyre erősebben érzem. Amikor az ember olyan célokat tűz maga elé, amelyek első hallásra túl nagynak, értelmetlennek vagy akár őrültségnek tűnnek, mindig lesznek, akik megkérdezik: minek? Miért kell ennyit menni? Miért kell újra elindulni? Miért nem elég az, amit már megcsináltál? Ezek teljesen érthető kérdések. Csakhogy a válasz sokszor nem fér bele egy mondatba. Néha még egy hosszú magyarázatba sem. Mert vannak dolgok, amelyeket az ember nem azért tesz meg, mert szükségesek, hanem azért, mert valami mélyen belül nem hagyja nyugodni, amíg legalább meg nem próbálja.
És itt számomra nagyon fontos a különbség bátorság és vakmerőség között. Az ismeretlenbe lépni nem azt jelenti, hogy gondolkodás nélkül leugrunk minden szikláról. A bátorság nem az ész hiánya. Lehet tervezni, készülni, számolni a kockázatokkal, edzeni, segítséget kérni, és még ezek után is eljuthatunk ahhoz a ponthoz, ahol nincs több biztosíték. Onnantól már nem lehet mindent előre kiszámítani. Egyszer el kell engedni a kapaszkodót, és megtenni azt a lépést, amelyről még nem tudjuk, hová vezet.
Talán ezért olyan könnyű kívülről kritizálni azt, aki megpróbál valami szokatlant. A nézőtéren nincs bukás. Ott nem fáj a kudarc, nem kell szembenézni a bizonytalansággal, és nem kell vállalni annak a lehetőségét sem, hogy hónapok vagy évek munkája után egyszer azt mondjuk: nem sikerült. De van valami más is, ami a nézőtérről hiányzik. Az az érzés, amikor megteszed azt, amitől féltél. Amikor átléped azt a határt, amelyről korábban azt gondoltad, hogy ott van a vége. Vagy amikor elbuksz, felállsz, és már nem ugyanaz az ember folytatja az utat, aki korábban elindult.
A sztoikus gondolkodásban van egy nagyon egyszerű választóvonal: mi tartozik hozzám, és mi nem. Hozzám tartozik, hogy felkészülök-e. Hogy dolgozom-e a célomért. Hogy amikor nehéz lesz, hogyan reagálok. Hogy tisztességesen járom-e végig az utamat. Mások véleménye azonban nem az én területem. Meghallgathatom, elgondolkodhatok rajta, és ha igazuk van, tanulhatok belőle. De nem építhetem az életemet arra, hogy minden döntésem mindenki számára érthető és elfogadható legyen.
Talán az életünk legfontosabb útjain előbb-utóbb mindannyian eljutunk egy ilyen szakadék széléhez. Az egyik oldalon ott van minden, amit ismerünk: a biztonság, a megszokás, az a világ, amelyről már tudjuk, hogyan működik. A másik oldalon pedig valami, amiről még semmit sem tudunk biztosan. És természetesen lesznek emberek, akik azt mondják majd, maradj. Talán szeretetből. Talán félelemből. Talán azért, mert ők maguk sem mernének ugrani. Nem kell haragudni rájuk, és nem kell lenézni őket. Mindenkinek más az útja.
De amikor eljön az a pillanat, a döntést neked kell meghoznod. A kockázat a tiéd. A kudarc lehetősége a tiéd. És ha sikerül, az sem azoké lesz, akik végignézték, hanem annak az embernek a tapasztalata marad, aki valóban megtette.
Éppen ezért egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy minden utamat megmagyarázzam. Aki érti, annak nem kell sokat mondanom. Aki pedig nem érti, annak talán száz mondat sem lenne elég.
Vannak utak, amelyeket nem megmagyarázni kell. Hanem végigmenni rajtuk.
🐺
...
A böngészési élmény fokozására, valamint a forgalom elemzése érdekében sütiket (cookie) használunk. Az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhat a sütik használatához.