Reggel és délelőtt még bizonytalankodtam. A kora reggeli gyógytorna után kinéztem az ablakon, és láttam, hogy szemerkél az eső. Nem indultam el rögtön futni, inkább kivártam, hogy elálljon. Délutánra úgy tűnt, megkegyelmez az idő, ekkor húztam fel a cipőt, és indultam útnak.
Csakhogy öt perc után leszakadt az ég. Olyan szakadó, ömlő eső jött, ami pillanatok alatt átáztatott mindent, ami rajtam volt. Csuromvizes lettem tetőtől talpig, a cipőm csucsogott a víztől– de nem álltam meg. Mentem tovább, mert tudtam: a futás nem az időjárásról szól, hanem a bennem lévő elszántságról.
Volt, hogy kicsit alábbhagyott, majd újra rázendített, de végül nyolc és fél kilométert tettem meg így. Nem könnyű, nem kényelmes, de éppen ettől különleges. A futás megtanít arra, hogy az ember nem a körülményekre figyel, hanem arra, hogy végigvigye, amit elkezdett.
A végén ott álltam csuromvizesen, átfázva, de boldogan.
Mert futni akkor is lehet – sőt, akkor a leginkább – amikor nem esik jól.
Vagy amikor jól esik? 😂😂😂
Ez az, ami formál, edz, és erősebbé tesz.
És éppen ezért van óriási értéke annak, ha nem mindig optimális körülmények között edzünk. A test megszokja a kényelmet, de az akarat csak akkor erősödik, ha néha kilépünk a komfortzónából. Amikor ázunk, fázunk, vagy épp a szél csap az arcunkba, akkor nemcsak az izmokat, hanem a kitartásunkat is eddzük.
Az ilyen futások készítenek fel a legrosszabbra is. Ha megtanuljuk leküzdeni a viharos időt, a hideget, a fáradtságot, akkor egy versenyen vagy egy nagy kihívásban sem ijedünk meg a nehézségektől. Tudni fogjuk, hogy van erőnk végigmenni, mert már a legrosszabb körülmények között is bizonyítottunk.
Mert végső soron nem az a kérdés, hogy milyen az időjárás, hanem hogy mennyire erős az akarat.
És ha az akarat edzett, akkor nincs olyan körülmény, amely megtörhet
