Szitáló eső, borús ég, párával telt levegő – az a fajta idő, amikor az ember inkább visszalépne a küszöbről, amikor a test azt súgja: „ma talán elég lenne kevesebb is.”
De ma délelőtt a farkas nem hátrált.
Ma délelőtt lefutottam a X. Szegedi Jótékonysági Félmaraton félmaratoni távját, mégpedig 1 óra 52 perc 45 másodperc alatt.
Nem rekord a világnak.
De nagyon is az az én világomnak.
Az én utamon, az én harcaim között ez egy erős idő, egy pillanatnyi felvillanása annak, hogy mire vagyok képes, ha nem a kifogásokra hallgatok, hanem az ösztöneimre.
Esőcseppek, nehéz lábak, makacs lélegzet
Volt közben minden, ami be tud kavarni.
A szitáló eső pont annyira hűtött, mint amennyire zavart. A párás levegő minden levegővételt egy fokkal nehezebbé tett. A lábaim is többször kérdezték: „Biztos, hogy ezt akarod?”
És volt egy pillanat – mint mindig – ahol közel volt a megtorpanás.
Az a csendes belső hang, amit mind ismerünk:
„Elég lesz, majd legközelebb.”
De ott volt a másik hang is.
A farkas.
Aki ismeri a határaimat. Aki tudja, hogy hol rejtőzik az erő akkor is, amikor én már bizonytalan vagyok.
És végül ez a hang győzött.
Mindig ez győz. Ha hagyom.
Minden futás egy párbeszéd önmagammal
Ahogy teltek a kilométerek, egyre tisztábban éreztem, hogy ez nem a tempóról szól. Nem a pulzusról. Nem a mezőnyről.
Hanem arról, hogy még mindig itt vagyok.
Hogy még mindig mozdul a láb, működik a lélegzet, és ég bennem az akarat.
A félmaraton vége felé már nem számoltam.
Csak futottam.
Léptem.
Haladtam.
Az út és én egyetlen szürke, párás áramlattá olvadtunk össze.
És amikor végül átfutottam a célkapun, pontosan tudtam: nem a stopper győzött, nem én győztem — hanem a kitartás.
1:52:45 — egy idő, ami többet mond, mint amit mutat
Ez az idő nem csupán szám.
Ez egy jelzés magamnak:
hogy még mindig épülök, még mindig fejlődök, még mindig itt vagyok a pályán.
És hogy bár jönnek a nehézségek – testiek, lelkiek –, engem nem lehet csak úgy megállítani.
A farkas ma futott.
És győzött.
Nem mások felett – önmaga felett.
